A sokat vitatott magyar médiatörvények védői gyakran fogalmazták meg azt az érvet, hogy a bírálók elhamarkodottan ítélkeznek. Tessék kivárni a törvény alkalmazását - mondták -, akkor majd bebizonyosodik, hogy aggodalomra semmi ok: a jogszabályok nem korlátozzák a szólás szabadságát! Kétségtelen, hogy ez az érv a Klubrádió frekvenciafosztása óta ritkábban hangzik el, ám még mindig lehet úgy okoskodni, hogy a Klubrádióé egyszeri, jogilag szövevényes, talán kivételes eset, ami még nem ok arra, hogy bárki azt mondja: Magyarországon nincs a sajtószabadság.
Ez az érvelés hibás. Az a médiatörvény, amely alapján nem korlátozzák a médiumokat, de megtehetnék, nem jó. Hiszen a médiatörvény elsődleges feladata az volna, hogy védje a sajtó szabadságát. Olyan intézményeket kellene létrehoznia, amelyek hárítják a médiumokra nehezedő politikai és gazdasági nyomást; egyfajta ütközőként működnek. Az egypárti médiatanács és médiahatóság, amelynek vezetőjét személyesen a miniszterelnök nevezte ki egy volt Fidesz-tag személyében, nem jelent garanciát a politikai nyomás hárítására. Kétségtelen ugyan, hogy elődjét, az ORTT-t is sokan bírálták, mert úgy vélték: a testület pártok által delegált tagjai nem voltak függetlenek, sőt nemegyszer kifejezetten pártpolitikai érdekeket képviseltek (különösen a kereskedelmi tévék és rádiók engedélyezése körül lángoltak fel az ORTT körüli viták). Csakhogy a többpárti médiafelügyelet még mindig jobb, mint az egypárti. A pártoknak a médiahatóság élén ülő választottjai kölcsönösen korlátozhatják egymást; a többpárti delegáltakból álló médiahatóságban egyetlen párt jelöltjének sincs túl sok nyomásgyakorlási lehetősége. A médiatörvényekkel - általában mindenféle törvénnyel - szemben a pesszimista megközelítés a helyénvaló, mert amivel vissza lehet élni, azzal előbb-utóbb vissza is élnek. (N. b., az állam hajlamos hasonló rosszhiszeműséggel viszonyulni polgáraihoz; ezért tart fenn például adóhatóságot).
Ráadásul az új médiatörvények hatását nemcsak azon lehet lemérni, hogy a médiahatóság jól dokumentálható módon csorbította-e a média szabadságát. Az NMHH-nak ugyanis joga van arra, hogy a meglehetősen pontatlanul definiált tartalmi előírások megsértése esetén jelentős összegű bírságot rójon ki a médiumokra. A bármely kisebbség vagy többség megsértését, a közerkölcs védelmét előíró rendelkezések: gumiparagrafusok. Szinte bármilyen közleményre rá lehet húzni őket. Nincs kritika, amely ne sértene valamilyen kisebbséget vagy többséget, nincs álláspont, amely ne ütközne a közerkölcs homályos fogalmával. Ez a jogbizonytalanság pedig dermesztő hatású lehet: könnyedén óvatosságra intheti (= öncenzúrára késztetheti) az újságírókat. Az, hogy ez a chilling effect milyen mértékben torzította a magyar média működését, nehezen mérhető. Legfeljebb anecdotal evidence - magyarul kb. kávéházi sutyorgás - támasztja alá. Erre pedig a médiatörvény bírálói még kevésbé hivatkozhatnak, mint a Klubrádió ügyére.
