"Azt a műsorszámot, amely alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz, a VI. kategóriába kell sorolni. [...] a VI. kategóriába sorolt műsorszám nem tehető közzé" - mondja a médiatörvény 9. és 10. paragrafusa, mégpedig általános érvénnyel, valamennyi médiumra vonatkoztatva.
A pornó és az erőszak-ábrázolás hálátlan téma. A legelkötelezettebb szólásszabadság-pártiak sem emelnek szót mellettük - vagy azért, mert maguk is ésszerűnek tartják az ilyen tartalmak korlátozását, vagy azért, mert úgy érzékelik, társadalmi konszenzus van arról, hogy ezeket a tartalmakat korlátozni kell. Az erőszak-ábrázolás kérdésének komoly szakirodalma van, míg a pornográfia kérdésének nincs. A pornó tabu. Úriember/úriasszony nem beszél róla. Legfeljebb nézi.
A pornó és az erőszak-ábrázolás azért érzékeny kérdés, mert a közkeletű vélekedés szerint mindkettő alapvető társadalmi értékeket fenyeget: a pornó a családra, az erőszak-ábrázolás a biztonságra nézve jelent veszélyt. Legalábbis aszerint a naiv médiahatás-képzet szerint, amely úgy véli: a média mintát mutat, a közönség pedig gondolkodás nélkül követi. Ha a néző pornót lát a tévében, kurtizánhoz szalad, ha erőszakot, megveri az asszonyt, a gyereket vagy a szomszédot.
A médiaerőszak kutatói szerint az erőszak-ábrázolással kapcsolatos aggodalmak megalapozatlanok. Schechter például arról ír, hogy az erőszak a történelem kezdete óta a tömegszórakoztatás része volt az ókori gladiátorviadaloktól kezdve a középkori nyilvános kivégzéseken át a kora újkori gyermekmesékig. Az utóbbiakban például a mai horrorfilmek valamennyi kelléke előfordul: az élve eltemetés (Hófehérke), az élve boncolás (Piroska és a farkas), az élve megégetés (Jancsi és Juliska), a csonkolás (Hamupipőke); a nagy Shakespeare drámáiban pedig úgy hullanak a szereplők, mint a legyek - ám ezekkel szemben a közvélemény elnéző. Sőt, mondja Schechter, a közkeletű vélekedéssel szemben az erőszakot sűrűn ábrázoló kereskedelmi tévék megjelenése és az erőszakos bűncselekmények száma között nincs összefüggés; az ilyen bűncselekmények száma éppen a televízió elterjedése óta zuhant meredeken. Freedman 200 tudományos igényű vizsgálat kritikus metaelemzésével arra a következtetésre jut, hogy a virtuális erőszak nem generál fizikai agressziót. Hangsúlyozza: a televízióban többnyire csak mímelik az erőszakot, a néző pedig tisztában van ezzel. A Messenger által idézett kutatások szerint ez a kiskorú nézőkre is igaz.
A pornó ennél nehezebb ügy. A kérdés kényessége miatt nem készültek vizsgálatok arról, hogy a pornográfia mintakövető hatást gyakorol-e a nézőre. Legfeljebb gyaníthatjuk, hogy - mint máskor is - a média csak kielégíti, de nem generálja a létező igényeket. Elvégre a prostitúció, a legősibb mesterség, már jóval a tévé előtt megjelent. Ebből pedig az következne, hogy a pornográfiát nem kell korlátozni.
Valójában még akkor sem volna magától értetődő, hogy a pornót korlátozni vagy tiltani kell, ha a hatásvizsgálatok összefüggést találnának a pornónézés és a - mondjuk így -házastársi hűtlenség között. Az államnak ugyanis nincs joga beleszólni polgárai magánéleti döntéseibe; nem mondhatja azt, hogy a monogám szex jó, a poligám rossz.
Csakhogy - szemben a virtuális erőszakkal - a pornót nem mímelik, hanem csinálják. A szereplők rendszeresen kerülnek megalázó helyzetekbe. És nem feltétlenül szabad akaratukból: sokan azért választják ezt a pályát, mert a "rendes" polgári foglalkozások gyakorlására nincs lehetőségük. Az állam pedig még passzívan sem támogathatja emberek megalázását. Ez a megfontolás tehát ahhoz a következtetéshez vezetne, hogy a pornográfia tiltása indokolt - nem a nézők, hanem a szereplők védelme érdekében.
A tiltással kapcsolatban mégis több kétség merül fel. Először is nem lehetünk biztosak abban, hogy a megalázó jelenetek forgatását maguk a szereplők is megaláztatásként élik meg, vagyis nem biztos, hogy történik olyan sérelem, amely liberális szempontból is indokolja az állami beavatkozást. Másodszor: az, hogy a pornó tiltása sikerhez vezetne, erősen kétséges. A pornó valószínűleg épp oly elpusztíthatatlan, mint a prostitúció. A tiltás legfeljebb illegalitásba szorítja, ezzel a szereplőket még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza. Harmadszor: az emberek nemcsak a pornóban, de más műsorokban is kerülhetnek megalázó helyzetekbe, az állam pedig nem állíthat minden műsor mellé rendőrt, nem döntheti el minden egyes szereplő helyett, mit mondjon és tegyen a médiában (lásd a valóságtelevíziózásról szóló, január 24-ei bejegyzést).
A pornográfiával kapcsolatban tehát a Cenzúraregiszter arra az óvatos és kissé bizonytalan álláspontra jut, hogy a tiltás mellett szóló érvek nem elég erősek; a tiltás tehát rossz médiapolitikai döntés.
