2012. február 1-e: Dörner György első munkanapja az Új Színház élén. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége estére tüntetést szervezett az épület elé, protestálva az új igazgató (és tanácsadója, a veterán antiszemita Csurka István) kinevezése ellen. A demonstrálók összetűzésbe keveredtek a szélsőjobboldali ellentüntetőkkel. Az előbbiek a "Nácik haza!", az utóbbiak a "Mocskos zsidók!" rigmust kiabálták.
Az Új Színház tényleges teljesítményéről még nem tudni, de a kérdés akkor is felmerül: szabad-e náci színházat működtetni Budapesten?
John Stuart Mill még bizonyára amellett érvelt volna, hogy: igen. Talán azt mondta volna: a liberális és baloldali közönségnek éppúgy el kell tűrnie a náci beszédet, ahogyan a konzervatív és a jobboldali közönségnek a "családi értékek", az egyházak vagy a nemzeti jelképek kigúnyolását.
Csakhogy a két helyzet nem analóg. Magyarországon a második világháborúban zsidók százezreit hurcolták el. Ma is romák százezreit éri mindennapos diszkrimináció, az elmúlt években pedig több cigánycsalád tagjait is neonáci kommandók gyilkolták le. A hagyományos jobboldali értékeket és a jobboldali közösség tagjait ezzel szemben ma nem fenyegeti veszély. A szélsőjobb színháza felerősítheti a többség egyes tagjaiban a kisebbségekkel szemben élő előítéleteket, ami hosszabb távon a diszkriminációt vagy egyenesen az erőszakot táplálhatja. A többséget nem, de a kisebbséget megilleti a védelem.
Ugyanakkor persze azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy a szélsőjobboldal látványos térhódítása egyedül a gyűlöletbeszédnek volna tulajdonítható. Az efféle monokauzális magyarázatok sosem meggyőzőek. A megkülönböztetésbe és erőszakba torkolló indulatokért valószínűleg elsősorban a rossz gazdasági helyzet (a források szűkössége) és a politikai osztály jó részének impotenciája (a társadalmi feszültségek hatékony kezelésére való képtelensége és a szélsőjobboldali politikai erőkkel való cinkos összehajolása) felel. A gyűlöletbeszéd inkább tünet, mint ok. Korlátozása inkább a probléma szőnyeg alá söprése, mint megoldása.
Az Új Színház esete éppen a jobbközép és a szélsőjobb összehajolásának jele. A kormányzattal együttműködő budapesti főpolgármester közpénzből finanszírozott intézményt adott emblematikus szélsőjobboldali személyiségeknek. Márpedig az állam nem támogathat olyan ideológiát, amely egyes polgárainak diszkriminációjára vagy megsemmisítésére buzdít.
Emellett a közoktatásból, a közmédiából és a jobboldali politikai elit kommunikációjából fájó módon hiányzik a történelmi nácizmus és a hétköznapi nacionalizmus veszélyeivel kapcsolatos felvilágosítás. Mikor vetített utoljára a köztévé dokumentumfilmet a holokausztról? Mikor foglalkozott utoljára a volt Jugoszláviában etnikai háború kitöréséhez vezető nacionalizmussal? Mikor számolt be utoljára a hazai cigányság többségének embertelen életkörülményeiről? És mikor álltak fel utoljára prominens jobboldali politikusok, hogy a szélsőjobbtól elhatárolódva humánusabb mederbe próbálják terelni a közbeszédet?
A gyűlöletbeszédet betiltani: hiba volna. Államilag támogatni: bűn, ami ellen tiltakozni kell.
