Cenzúraregiszter

A cenzúrát a szólás szabadságának korlátozásaként szokták definiálni, holott ennél többről van szó: a cenzúra végső soron a gondolat és a cselekvés szabadságát igyekszik csorbítani. Cenzúrát az gyakorol, aki meg akarja változtatni – meg akarja nevelni – az embereket. A cenzúra célja a társadalom homogenizálása, az alternatív gondolatok és a másként gondolkodók marginalizálása.

A cenzúra azon a feltevésen nyugszik, hogy a kimondott szó hatással van az emberekre – azaz megváltoztatja a gondolkodásukat és a viselkedésüket –, ezért a szó elfojtásával is hatást lehet gyakorolni rájuk. A médiahatás-kutatás és a befogadásvizsgálatok eredményei azonban arra figyelmeztetnek, hogy a szó hatása nem közvetlen és nem egyértelmű. A sokszínű társadalmakban egy-egy üzenet elvész a különféle üzenetek kakofóniájában.

A cenzúra ezért csak akkor lehet hatékony, ha egyszínű környezetben gyakorolják: ha a média üzenetét megerősíti az iskola, a templom, az általános véleményklíma. Ezért a cenzúra rendszerint kart karba öltve jár a propagandával. A propaganda a cenzúra tükörképe: míg a cenzúra egyes nézetek és információk elnyomása mások javára, a propaganda egyes információk és nézetek terjesztése más információk és nézetek kárára.

Az elmúlt két évben az állami hirdetések elvonásával megkezdődött az ellenzéki lapok kiéheztetése, a frekvencia megtagadásával a Klubrádió elhallgattatása, az Index kitiltásával a parlamenti nyilvánosság korlátozása; megtörtént a közszolgálati hírgyártás központosítása. De az új médialátkép csak akkor gyakorolhat hatást az emberekre, ha az élet minden területén propagandával társul. Ezt a célt szolgálta a közterületek átnevezése: így lett a Köztársáság térből II. János Pál tér, a Moszkva térből Széll Kálmán tér. Ugyancsak ezt a célt szolgálta a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely pluralizmus és demokratikus vita helyett „egyetértést” sürgetett, és az Alaptörvény preambuluma, amely a keresztény értékeket állította középpontba, fittyet hányva a nem keresztény, a nem hívő és az ateista polgárokra. Ugyanez volt a célja a sokszínű hitéletet korlátozó egyházügyi törvénynek, az iskolai tananyag homogenizálásának, a „családi értékek” tiszteletét előíró családvédelmi törvénynek is.

Ezek az erőfeszítések együttesen az ideológiai pluralizmus felszámolását, az ideológiai hegemónia megteremtését szolgálják. Az ideológiai hegemónia öncenzúrához vezet. „A belső cenzor – írja John Keane – figyelmeztet rá, hogy túl sok forog kockán: jó hírünk, családunk, karrierünk, munkahelyünk, a cégünk ellen indított per. Mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk, és kétszer is meggondoljuk. ... Keze megérinti még gyermekeinket és barátainkat is, s annak művészetére oktatja őket, hogyan ne mondják ki, amit gondolnak.” Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Ennek a cikknek a szerzője nemrégiben a magyar médiatörvényekről külföldön tartott egy (egyébként nyilvános) előadást. A rendezvényen megjelent a helyi magyar nagykövetség sajtósa, és szorgalmasan jegyzetelt. Talán jelentést is írt belőle. A szerző megismerte a félelem érzését: mi lesz vele és családjával, ha elveszti állását?

Az ideológiai hegemónia hallgatási spirálhoz vezet. Olyan véleményklíma alakul ki, amely arra készteti az egyént, hogy hallgasson. Úgy érzi, véleményével kisebbségbe szorult, és attól tart, véleményének kimondása szankciókat vonhat maga után. Hirtelen itt terem a félelem. A hallgatási spirál képmutatásra – valódi véleménye elhallgatására kényszeríti a másként gondolkodókat. Vagy arra, hogy a „föld alá”: a kiskocsmák, a házibulik, a klubok, a blogok, a zárt Facebook-csoportok világába vonuljon vissza.

Bozóki Andrásnak az Élet és Irodalomban nemrégiben megjelent írása, A magyar demokrácia válsága azt dokumentálja, hogyan iktatta-iktatja ki a második Orbán-kormány a demokratikus fékeket és ellensúlyokat: a „negyedik hatalmat”, a parlamentet, a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróságot, a Legfőbb Ügyészséget, az Országos Bírói Hivatalt, az Állami Számvevőszéket és a többit.

A magyar demokrácia belső fékek és ellensúlyok híján ma már csak a külső fékekre és ellensúlyokra – elsősorban az Európai Unióra – számíthat. Az Uniónak lépnie kell. Elsősorban is arról kell gondoskodnia, hogy megelőzze a kritikus hangok teljes elszigetelődését, és megőrizze a pluralizmust.

Az írás eredetileg a Népszava 2012. február 9-ei számában jelent meg.

Utánközlés a lap engedélyével.