„A tömegkommunikáció kezdete, vagyis a reneszánsz óta csak kettő vagy négy alapvető sajtóelmélet volt – kettő vagy négy, attól függően, hogyan számoljuk. ... A szovjet kommunista elmélet pusztán fejleménye a jóval korábbi tekintélyelvű elméletnek, a társadalmi felelősség elmélete pedig csupán egy változata a szabadelvű elméletnek.
A legrégebbi a tekintélyelvű elmélet, amely ... kevéssel a könyvnyomtatás felfedezése után jelent meg. [Eszerint] az igazság nem emberek nagy tömege, hanem néhány olyan bölcs ember munkájának gyümölcse, aki abban a helyzetben van, hogy társait vezesse és irányítsa. ... A Tudorok és a Stuartok úgy gondolták, a sajtó a király irányítása alá tartozik, ezért az a feladata, hogy a király politikáját támogassa. ... A hatalom ... magánál tartotta a sajtóengedélyezés és esetenként a cenzúrázás jogát. Magától értetődő, hogy ebben a sajtóelméletben nem volt helye annak a funkciónak, amely a mi időnkben már az egyik legfontosabb: a kormányzat ellenőrzésének. Ez a sajtóelmélet a 16. században és a 17. században egyetemesen elfogadott volt ... és a mai napig van olyan ország, ahol fennmaradt.
A felvilágosodás azonban megingatta a tekintélyelvű rendszereket, és új sajtóelméletért kiáltott. ... A szabadelvű elmélet már nem olyan függő lényként tekint az emberre, akit vezetni és irányítani kell, hanem olyan racionális lényként, aki képes különbséget tenni igaz és hamis között. ... A szabadelvű elmélet szerint a sajtó nem a kormányzat eszköze, hanem azoknak az információknak és érveknek a fóruma, amelyek segítségével az emberek ellenőrizhetik kormányukat.” (Fred. S. Siebert—Theodore Peterson—Wilbur Schramm: Four Theories of the Press [1956] 1963, University of Illinois Press, 2—5).
