A média változtatásra szorul, mert az általa sugallt emberkép „botrányosan primitív, hazug, káros és kultúraellenes. A testi-lelki egészséget ajánló produktív életpálya, a felelősségteljes párkapcsolatok és a majdani házasságra történő felkészítés helyett egyéjszakás kalandokra, szingli, mingli, biszexuális és poligám életmódra buzdítanak, miközben a hűséget és a házasságot elavultnak, egészségtelennek, sőt néha nevetségesnek tüntetik fel. Az egyetlen nemi társra való törekvés pedig fel sem merül a palettájukon. Teszik mindezt büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is” – írta a Népszabadság 2012. február 25-én a Magyar Családtudományi Társaság megalakulásáról szóló beszámolójában (kiemelés tőlem – B. L. P.).
A testülethez a Magyar Tudományos Akadémia négy tagja is csatlakozott, védnökként; a lap sajnos nem számol be arról, hogy mely tudományterület képviselőiről van szó. Az alakuló ülést a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézetében (magyarul közpénzekből fenntartott intézményben) tartották. Talán felesleges megemlíteni, hogy az új szervezet médiaképe az előző bejegyzésben említett tekintélyelvű sajtóelmélet példája: mi, kiválasztottak, jobban tudjuk, nektek, tudatlanoknak mi a jó stb.
A Népszabadság ugyanebben az írásában arról is beszámolt, hogy 2012 szeptemberétől a magyar iskolákban kötelező lesz a családi életre való nevelés. Kopp Mária, az Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének igazgató-helyettese szerint helyet kapna a képzésben „a reklámok káros hatásának felismerésére” való felkészítés is.
A reklámhatások vizsgálata a médiakutatás kevésbé hangsúlyos területe, ám annyit tudni lehet – például Simon Frith zeneszociológus munkáiból –, hogy a kereskedelmi hirdetések hatását többnyire túlbecsülik. Nem kis részben azért, mert az egyes termékek és szolgáltatások piacra vitelét rendszerint piackutatás előzi meg. A reklámok zöme tehát – a közvélekedéssel szemben – nem „hamis szükségleteket” termel (ahogy a máig befolyásos frankfurti iskola képviselői vélték), hanem létező igények kielégítését célozza.
A reklámok hatékonyságát – pontosabban hatástalanságát – a hétköznapi tapasztalat is alátámasztja. Mindenki naponta termékek, szolgáltatások reklámjainak százaival találkozik a köztéri plakátokon, az interneten, a tévében, a rádióban és az újságokban, ám ezeknek csupán elhanyagolható hányada kelt benne birtoklási vágyat – jelesül azok, amelyeket valamilyen szempontból szükségesnek tart.
A reklámok alacsony hatásfokát az is magyarázza, hogy a vásárlásban a hirdetés csupán egy a számos szempont között. A vásárló olyan szempontokat is mérlegel, mint a szükségesség, a könnyű hozzáférhetőség, az ár, és persze a személyes tapasztalat vagy a személyes kommunikáció útján beszerzett információk („soha többet nem veszek olasz autót”, „a szomszédnak már van szobaszökőkútja, és nagyon elégedett vele”).
Röviden: a médiaveszély diskurzusa mögött olyan monokauzális szemlélet húzódik meg, amelynek a tudomány képviselőit – bármely területről érkezzenek is – eleve gyanakvóvá kellene tennie. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai jobban is meggondolhatnák, mihez adják a nevüket.
