2012. március 4-én arról számolt be az Index, hogy Kertész Ákos Kossuth-díjas író még februárban Kanadába utazott, és menekültstátusért folyamodott. Az Amerikai Népszava szerint döntésének oka az, hogy Magyarországon jobboldali politikai hecckampány indult ellene, Budapest megvonta tőle díszpolgári címét, folyamatosan zaklatták, és fizikailag is megfenyegették. Mint ismert, egy publicisztikájában még 2011. augusztus 29-én azt írta: „A magyar genetikusan alattvaló. ... A legsúlyosabb bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást ... boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni” stb. Kertész eszmefuttatásának első, legtöbbet vitatott mondatát utóbb visszavonta.

A Kertész általa mondottak nyilván minimum vitathatóak (ha valaki minden áron ragaszkodik hozzá, hogy szó szerint és ne metaforikusan értelmezze őket). A kérdés inkább az, lehetnek-e olyan tabuk, amiket Magyarországon nem lehet kimondani, vagy mindenki azt mond, amit akar, még ha mondandója a többség ellenérzését vagy felháborodását váltja is ki – vagy olyan politikai-társadalmi nyomással kell szavaiért szembesülnie, hogy bölcsebben teszi, ha az ország elhagyását választja.

Groteszk módon Kertész szavai önbeteljesítő próféciává váltak. Csak diktatúrában vagy diktatúra felé sodródó rendszerben kell az embernek üldöztetést elszenvednie a véleménye miatt.