Know your place and shut your face_5

Cenzúraregiszter

„…a cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A Rossz potenciális forrása, amelytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék. Így pusztítja el a cenzúra az állam szellemét.” (Karl Marx, 1842)

Friss topikok

Címkék

A Cenzúraregiszter 2012. január 1-e óta figyeli a sajtószabadság helyzetével kapcsolatos fejleményeket. Bajomi-Lázár Péter szubjektív szemléje, sajtóhírek alapján.

2012.02.19. 06:58 Cenzúraregiszter

2012. február 19. vasárnap (Egy visszatérő morális pánik)

„Ha egy álmos délután horrorfilm-előzetesek vetítésére leszünk figyelmesek mondjuk a Film+ csatornán, vagy azon hüledezünk, hogy a Coolon a ValóVilág szaftosabb jeleneteit tálalják elénk, joggal kérdezhetjük: mit tesz a médiahatóság, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő?” – teszi fel a kérdést a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság egy friss blogbejegyzésében. Rögtön meg is válaszolja: igaz, hogy hazánkban számos külföldön bejegyzett tévécsatorna műsora fogható, de a magyar hatóság mindent elkövet azért, hogy az általuk elkövetett jogsértéseket is megakadályozza. Arra is kitér, hogy az egyik ilyen csatorna ma Nagy-Britanniában van bejegyezve, és „bár az angol [!] törvényeket nem sérti műsora, a magyar kiskorú nézők védelmében a hazai szabályozás például nem engedné a valóságshow-epizódjaikban tapasztalható trágár beszéd és a szexuális jelenetek megfelelő korhatárjelzés nélküli műsorba adását”.

Az NMHH honlapját felkereső érdeklődő rátalálhat a „ValóVilág 5 barométerre” is, amely az RTL Klubon futó valóságshow-ban megjelenő „káros tartalmakat” méri. A vizsgálat a strigulázás módszerét alkalmazza, és akkurátusan összeállított hisztogramokon szemlélteti, a szereplők hány alkalommal ittak, dohányoztak, káromkodtak és meztelenkedtek az elmúlt hetekben a képernyőn. A médiahatóság az előző széria, a ValóVilág 4 miatt „a kiskorúak védelmét célzó rendelkezések” rendszeres megsértésére hivatkozva 144 milliós büntetést szabott ki a csatornára – folytatva az előző kormányok alatt működő Országos Rádió és Televízió Testület gyakorlatát, de a korábbiaknál nagyobb összegű bírságot állapítva meg.

A 2010-es médiatörvény kimerítően foglalkozik a gyermekek és a kiskorúak védelmével. A fejlődésük károsítására alkalmasnak ítélt tartalmakat kategóriákba sorolja; az egyes kategóriákat a médiumoknak piktogramokkal kell megjelölniük. A magasabb kategóriákba tartozó műsorokat a nap különböző óráiban nem sugározhatják. A VI. kategóriába sorolt tartalmak közzétételét a jogszabály egész nap tiltja. Az a műsorszám tartozik ide, amely a törvényhozó szerint „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz” (2010. évi CLXXXV. törvény 9. §.).

A jogszabály azt is előírja, hogy az NMHH-t működtető Médiatanácsnak szerepet kell vállalnia „a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében” (2010. évi CLXXXV. törvény 132. § (k) pont). A médiatudatosság terjesztése az új nemzeti alaptanterv tervezete szerint immár az iskoláknak is feladatuk lesz. Nem magyar találmányról van szó: például a 2003-as brit kommunikációtörvény szintén a társhatóság Ofcom feladatai közé sorolja a media literacy fejlesztését, az Európai Bizottság pedig Médiaműveltségi Szakértőcsoportot hozott létre.

A kiskorúak védelme már az előző, 1996-os médiatörvényben is szerepelt (1996. évi I. törvény 5 § (3–5) pont), ám újdonság, hogy a 2010-es jogszabály bevezeti a „jelentős befolyásoló erővel rendelkező” médiumok fogalmát is, egyenlőségjelet téve a jelentős befolyásoló képesség és a nagy (éves átlagban legalább tizenöt százalékos) közönségrészesedés közé (2010. évi CLXXXV. törvény 69. §.).

Az új médiaszabályozás filozófiája egyértelmű: a kiszolgáltatott felhasználót – különösen a kiskorút – meg kell védeni a média fenyegető tartalmaitól. A magyar médiahatóság fellép a „káros” tartalmakat szolgáltató médiumok ellen, és más intézményekkel karöltve gondoskodik arról, hogy gyermekeink képesek legyenek helyesen értelmezni a médiában közvetített tartalmakat. És ki ne szeretné gyermekeit biztonságban tudni? A hatóság nem tesz mást, mint megóvja az embereket a rájuk leselkedő veszélytől – ez még a liberális szemlélet szerint is az állam feladatai közé tartozik. Jó kezekben vagyunk tehát, minden rendben van. Vagy mégsem?

 

A veszély retorikája

Az a közkeletű vélekedés, hogy a média veszélyt jelent, egyidős a tömegmédiával – egyúttal a médiatörténeti kurzusok hálás témája is. A nyomtatott könyv elterjedése után, a 16. század elején egyes (férfi)írók úgy vélték, jobb, ha a nők egyáltalán meg sem tanulnak olvasni, különben szerelmes leveleket kaphatnak, amelyek az erkölcsi romlásba dönthetik őket. A színház népszerűvé válásával sokan attól tartottak, hogy az előadások veszedelmes romantikus érzéseket ébreszthetnek a nők szívében (Briggs, Asa & Burke, Peter: A média társadalomtörténete. Budapest: Napvilág, 2004). Az 1910-es években sokan hasonlóan gondolkoztak a moziról is: „Meg kell emlékeznünk a fiatal lányok egy nagyon divatos, káros szórakozásáról s ez a – mozi. Egész irodalma van már annak, hogy a mozi lelkileg, erkölcsileg, sőt anyagilag milyen veszedelmes lehet. Néhány külföldi államban meg sem engedik, hogy 18 éven alóli lányok moziba járjanak ... A gyermekbíróságok vezetői megállapították, hogy a fiatalkorú bűnösök 80%-a mozidarabok hatására vétkezik. Ott válik kalandvágyóvá, ott tanulja el a betörő fogásokat ... A legborzasztóbb hatás azonban, amit a mozi a fiatal lányok amúgy is érzékeny lelki világára gyakorol. Ezer és ezer lánynak tette már tönkre a lelki egyensúlyát, sokakat kergetett erkölcstelen életmódba, sőt vannak olyanok is, akik bele őrültek” (ifj. Gonda Béla gondolatait Hammer Ferenc idézi). Sokan hasonlóan vélekedtek az 1950-es években elterjedő televízióról is: „A televízió ördögi hatalommal bír, amely még traumatikusabb, mint a filmé, mert képes arra, hogy az otthonok falain belül teremtse meg a materializmus, a frivolitás és a hedonizmus mérgező atmoszféráját, amellyel a moziban is oly gyakran találkozni” (XII. Pius pápát idézi Sartori, Carlo: The media in Italy. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard, eds., Markets & Myths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman). 1964-ben Mary Whitehouse brit konzervatív politikus „Takarítsuk ki a tévét!” felkiáltással mozgalmat indított, mondván, a televíziós erőszak mintakövetésre ösztönöz: „Az elgondolhatót láthatónak, a láthatót csinálhatónak, a csinálhatót pedig elfogadhatónak mutatja be.” A tévé szerinte hozzájárul az erkölcsök romlásához, a hagyományos értékrend hanyatlásához (lásd Császi Lajos: Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum, 2003).

A példákat tovább lehetne sorolni. Steven Starker „A Gonosz hatalma: keresztesháborúk a tömegmédia ellen” című könyvében számos idézettel illusztrálja azokat az aggodalmakat, amelyek a kézírás megjelenésétől a számítógépes játékok elterjedéséig a mindenkori új kommunikációs formák és médiumok térhódítását kísérték. Szerinte a média kapcsán megfogalmazódó kritikus beszédre egyfajta puritán sátánfigura árnya vetül; e világnézetet az jellemzi, hogy a különböző társadalmi bajok mögött ugyanazt az okot – a médiát – véli felfedezni. John Springhall szerint a médiaveszély-diskurzus morális pánik, amely minden új médium megjelenése után újra és újra előtör; tárgyai különböznek, de a vitákban megjelenő érvek meglepően hasonlóak. Springhall érveléséhez Máire Messenger Davis azt teszi hozzá, hogy a médiaveszély-diskurzus mögött a felnőtt társadalom félelme húzódik meg: a felnőttek attól tartanak, hogy elveszítik a fiatalokra gyakorolt befolyásukat, amelyet a média szerez meg (összefoglalóan lásd Messenger Davis, Máire: Children, Media and Culture. Open University Press, 2010). A morális pánikokat az jellemzi, hogy a nagyközönség valamilyen jelenséget a társadalom erkölcsi rendjét fenyegető veszélyként azonosít be, és az így észlelt baj elhárítása érdekében autoriter megoldásokat sürget, a közakaratot kiszolgálni kész politikusok és hatóságok pedig végrehajtják azokat. A morális pánik nemcsak „alulról” (a nagyközönségtől) indulhat, de „felülről” (például valamelyik hatóságtól) is. A vélt veszély beazonosítása és a figyelem ráirányítása egyebek mellett arra jó, hogy egy bizonyos kérdésre terelje társadalom figyelmét, azaz tematizálja a  napirendet.

A médiával kapcsolatos aggályokat az a valós tapasztalat táplálja, hogy a média torz képet fest a valóságról – talán ezért is élveznek ma különös figyelmet a dokumentum- és a fikciós film határát minduntalan átlépő valóságshow-k. A valóság és reprezentációja közötti különbséget érzékelve a médiaveszély-diskurzus művelői némi logikai nagyvonalúsággal arra a következtetésre jutnak, hogy a média félrevezeti a felhasználót, és rossz mintát közvetít neki.

A médiaveszély retorikájának legalább négy visszatérő, egymással szorosan összefüggő motívuma van. Egyrészt azt az állítást fogalmazza meg, hogy a média közvetlen hatást gyakorol a befogadóra: mintát közvetít, amelyet az önkéntelenül is követni fog. Másrészt azt sugallja, hogy a média csak másokra gyakorol rossz hatást; a beszélőre és követőire nem. Harmadrészt azt üzeni, hogy a média a kiforratlan személyiségű és értékrendű társadalmi csoportok tagjait befolyásolja; a korszellemtől függően hol a nőket, hol a gyerekeket sorolja ide. Negyedszer a médiában látható „devianciák” elutasításában jelöli meg a médiaüzenetek helyes dekódolásának módját, vagyis viselkedési normát deklarál, amivel a társadalmat két csoportra osztja: azokéra, akik ismerik és cselekszik a jót, és azokéra, akik nem. A médiaveszélyről szóló beszéd tehát szekuláris rítus: közös értékeket mutat fel és közös identitást kínál.

 

Felnőttek és gyerekek

Az, ami egykor talán ésszerűnek látszó gondolat volt, ma már nem az. A médiaveszély koncepciója és a média hatását kvantitatív módszerekkel mérő vizsgálatok mögött egyfajta naiv behaviorista szemlélet húzódik meg, amely szerint a befogadó úgy reagál a médiaüzenetre, mint Pavlov kutyája a csengőszóra. A közvetlen hatás elméletét a múlt század első felében még a szakírók is osztották, de a későbbi empirikus vizsgálatok többsége már arra a következtetésre jutott, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Az üzeneteknek nem egy-, hanem többféle olvasatuk van. A befogadóra a média mellett hatást gyakorol a személyes tapasztalás és a személyközi kommunikáció is. Hogy egy médiaüzenetet ki miként értelmez, azon múlik, hogyan illeszkedik a máshonnan érkező üzenetek közé. A vélemény- és viselkedésformáló szereplők (a család, a kortárs csoport, az iskola s a többi) sorában a média hátul áll, ezért a médiából érkező üzenetek sokszor nem azonosulást, hanem – éppen ellenkezőleg – elutasítást váltanak ki a befogadóból. Mivel az üzeneteknek nincs inherens jelentésük, értelmezésük pedig a befogadó fejében, a média használata során áll össze, önmagában „káros” tartalomról sem beszélhetünk. Sokszínű médiakörnyezetben a felhasználók jellemzően éppen azokat a tartalmakat keresik, amelyek már meglévő vélekedéseiket, érdeklődésüket szolgálják ki. Ha olyan üzenetbe futnak bele, amely ellenkezik meggyőződésükkel, jellemzően elutasítják azt – ezzel is megerősítve létező nézeteiket. A dekódolás módja és a befogadó társadalmi-gazdasági pozíciója között nincs szoros összefüggés. A média korlátozott hatásának szabálya éppúgy áll a gyermekekre, mint a felnőttekre. A gyermekek ugyanúgy meg tudják különböztetni a fikciót a „valóságtól”, mint a felnőttek. A kiskorúak nagyobb befolyásolhatóságának elméletét alátámasztó empirikus adatok nem meggyőzőek, a róluk szóló sajtóbeszámolók mégis előszeretettel tekintik bizonyítéknak őket – ezt példázza Albert Bandura óvodások körében végzett híres „Bobó baba”-kísérletének leegyszerűsítő félreértelmezése (lásd például Jostein Gripsrud Médiakultúra, médiatársadalom című könyvét, Budapest: Új Mandátum, 2007).

A jelentős befolyásoló erővel rendelkező médiumok, a kiskorúak védelme és a médiaműveltség/médiatudatosság koncepciója abból a feltevésből indul ki, hogy az üzeneteknek egyetlen helyes olvasatuk van – és azt tanítani és tanulni lehet. E felfogás tagadja a különböző értelmezések legitimitását, és meghatározza a követendőnek vélt viselkedés mibenlétét. A pornográfia korlátozásával például azt üzeni a szabályozó, hogy a követendő magatartás az elutasítás, mert a mértékletes szex helyes, a promiszkuitás helytelen. E kérdés megítélésében a vélemények nyilván megoszlanak; a vita eldöntése azonban nem a jogalkotók vagy az állami tisztviselők feladata. Egy másik példa: a trágárság szankcionálásával a szabályozó és a médiahatóság a középosztály nyelvi normáit és ízlését abszolutizálja, és erőlteti rá azokra az osztályokra, amelyek tagjai semmi kivetnivalót nem látnak a káromkodásban. A morális és ízlésbeli normák törvényerőre emelése egyet jelent az emberek magánéletébe való aránytalan mértékű beavatkozással. Ez pedig, úgy vélem, liberális szemszögből már elfogadhatatlan.

(A fentieknek persze ellen lehet vetni, hogy a felhasználók jellemzően passzívan férnek hozzá a médiához, ezért – a foglyul ejtett közönség problémáját kerülendő – az államnak kell megvédenie őket azoktól a tartalmaktól, amelyekbe nem kívánnak belefutni, vagy amelyektől gyermekeiket kívánják megóvni. Ám erre van a korlátozásnál és a tiltásnál egyszerűbb módszer is: ma már olyan chipek használatát is be lehetne vezetni, amelyeket aktiválva a felhasználó saját belátása szerint szűrheti a műsorokat.)

 

A gyámkodó állam

Nehéz elképzelni, hogy a befogadásvizsgálatok szakirodalmát épp a médiapolitikai döntéshozók és a médiahatóság szakértői ne ismernék. Nem valószínű, hogy e szakemberek ne olvasták volna Paul Lazarsfeld, Joseph Klapper, Stanley Cohen, Jay Blumler és Elihu Katz, James Carey, Stuart Hall, David Morley, vagy éppen Császi Lajos és Angelusz Róbert írásait, amelyek ma már a legtöbb médiaszociológiai kurzus tananyagában szerepelnek, és amelyek arra intenek, hogy a médiahatás kérdését csak nagy óvatossággal szabad kezelni. Ennél sokkal valószínűbb az, hogy a médiapolitikai döntéshozók szemében a társadalompolitikai szempontok fölülírták a szakpolitikai megfontolásokat. A „jelentős befolyásoló erővel” bíró média, a „kiskorúak védelme”, a „médiaműveltség” és a „médiatudatosság” ideája illeszkedik abba a társadalomképbe, amelyet a 2010-ben megválasztott kormány más területeken (például az oktatás- és az egészségpolitikában) is képvisel, és amelyre – úgy érzi – felhatalmazást kapott. Mögötte nem nehéz felfedezni az erős és gyámkodó, az embereket megnevelni szándékozó állam eszményét. A kormánytöbbség a törvény erejével döntött el egy tudományos kérdést, amikor kimondta, hogy a média igenis jelentős befolyást gyakorol az emberek gondolkodására és viselkedésére.

E paternalista médiapolitika vélhetően találkozik a domináns társadalmi elvárásokkal is. Erejét mutatja, hogy a gyermekek védelmére hivatkozó, az erőszakos és a pornográf műsorok sugárzását korlátozó rendelkezéseket még azok a kritikusok sem vitatták, akik egyébként a médiaszabadság feltétlen híveiként élesen bírálták az új, 2010-es médiatörvényt. A beavatkozó állam szerepét rögzítő megközelítés jellemezte egyébként a többpárti konszenzussal elfogadott 1996-os médiatörvényt és az utána felálló ORTT munkáját is – igaz, a mainál kisebb mértékben.

Mind a kiskorúak védelme, mind a médiatudatosság: politikai hívószó. Látszólag pozitív üzenetet hordoz, mégis fenyegető veszélyt sejtet, és rögtön meg is jelöli az ellenséget: a „káros” tartalmakat közvetítő médiát. A kiskorúak védelme és a médiatudatosság ugyanakkor több funkciót betöltő retorikai mesterfogás is. Mozgósít a fenyegető veszéllyel szemben. Identitást kínál mindazoknak, akik hajlandóak belépni a „médiatudatosok” klubjába. Legitimál, mert jogosnak tünteti fel a médiatartalmakba való  korlátozó állami beavatkozást, és indokolja a médiahatóság e téren végzett munkáját. Nem utolsósorban pedig eltereli a figyelmet a ma valóban égető társadalmi-gazdasági problémákról.

A cikk eredetileg az Élet és Irodalom 2012. február 3-ai számában jelent meg.

Utánközlés a lap engedélyével.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cenzuraregiszter.blog.hu/api/trackback/id/tr104133521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.