2012. február 17-én az Élet és Irodalomban közölt, „A negyedik hatalom” című, rövid írásában Széky János Koltay András médiajogásszal, a Médiatanács tagjával száll vitába. Széky lényeges és mindeddig elhanyagolt kérdésre mutat rá: arra, hogy a magyar médiatörvények betűje és szelleme a szólásszabadságnak csak az instrumentális felfogására reflektál. E felfogás szerint a sajtónak azért kell szabadnak lennie, mert [1] elősegíti a társadalmi párbeszédet, [2] megkönnyíti a tájékozott választói döntéshozatalt, és [3] a hatalomgyakorlókat bírálva csökkenti a hatalommal való visszaélések számát. Ha pontosan értem, Széky arra hívja fel a figyelmet, hogy a szólásszabadságnak van individualista igazolása is, amely nem illeszkedik a konzervatív — a sajtónak társadalmilag hasznos feladatokat előíró és a magyar médiatörvényekben is tükröződő — felfogásába. A kritika kritikája jogos: az óvatos, az európai gyakorlatra (és nem a normatív elvekre) támaszkodó eddigi bírálatokból szinte teljesen hiányzott ez a szempont.
Figyelemre méltó egyébként, hogy a szakírók meglehetősen szkeptikusok az instrumentális felfogással szemben, mert:
- A társadalmi párbeszéd nemegyszer süketek vitájába torkollik (a Kedves Olvasó vajon mikor látott utoljára olyat Magyarországon, hogy egy sajtóvita végén az egyik fél úgy szólt volna: valóban, tévedtem, belátom?!).
- A racionális szempontok a választói döntésekben csekély szerepet játszanak, mert a választók zöme emocionális alapon (vagyis valamelyik párt melletti szimpátiája okán vagy az inkumbens kormány iránti gyűlöletétől vezérelve) voksol.
- A tényfeltáró újságírás eredményessége még az olyan esetekben is kétséges, mint az ünnepelt Watergate-sztori (erről például Hallin ír, igen meggyőzően).
Az individualista indoklás — amely már J. S. Millnél is megjelenik — azt állítja, hogy a szabad szólás alapjog, amely azért illeti meg az embert, mert e nélkül nem teljesedhetne ki személyisége. Valahogy úgy, mint a művészetekben (ahol, mint tudjuk, rendszerint bőkezűbben mérik a szabadságot, mint a médiában) vagy épp az öltözködésben. Márpedig az, akit korlátoznak gondolatai kimondásában — mert mindenféle társadalmi szankciókkal, rosszabb esetben büntetőjogi következményekkel kell miattuk szembenéznie —, nem élhet teljesen boldog életet. (Tény ugyanakkor, hogy Millnél még nem válik szét élesen az individualista és az instrumentális igazolás, Mill mindkettőt használja, amikor a korlátok nélküli szólás védelmére kel.)
A konzervatív sajtószabadság-felfogás azért vitatható, mert a közösség homályos, nehezen definiálható (a valóságban nem feltétlenül létező, mert túlságosan heterogén) érdekére hivatkozva korlátozza az egyén nagyon is kézzelfogható igényét. A konzervatív felfogás kommunitárius — ebben hasonlít a kommunistára —, azaz nem vesz tudomást arról, hogy a modern társadalmakban az emberek preferenciái különböznek. Az individualista felfogás sem engedi meg a teljes szólásszabadságot — például a személyes adatok itt is védelmet élveznek, és az egyén sem ejtheti „foglyul” közönségét —, de a határok jóval tágasabbbak.