Cenzúraregiszter

A jóhiszemű értelmezés szerint a pártok állami támogatásának megszüntetése a társadalmi szolidaritás elmélyítését, a közös teherviselés szolgálná. De ennek ellentmond, hogy együttesen is csak két-három milliárd forintról van szó, ami jelentéktelen költségvetési tétel. Az összehasonlítás kedvéért: a médiahatóság 2012-es költségvetése több mint 33 milliárd, a műsorszolgáltatási alapé pedig több, mint 77 milliárd forint.

A rosszhiszemű értelmezés szerint a pártok állami támogatásának megszüntetése azt a célt szolgálja, hogy kihúzza a szőnyeget a Fidesz–KDNP-pártszövetség riválisai alól. A kormánypártok a megszállt állami erőforrások segítségével tovább működhetnek; például az ellenőrzésük alá vont közmédia és a nemzeti hírügynökség segítségével könnyedén eljuttathatják üzenetüket a választókhoz. Az ellenzéki pártok azonban a választók számára láthatatlanná válhatnak, mert saját költségvetés nélkül kommunikációjuk összeomolhat.

A rosszhiszemű értelmezés szerint tehát a pártok állami finanszírozásának megszüntetése a de facto egypártrendszer kiépüléséhez és konszolidálásához vezethet.

Figyelemre méltó, hogy más országokban – bár válság ott is van –  jellemzően nem merült fel az az ötlet, hogy megvonják a pártok állami támogatását. A pártok Lettország kivételével valamennyi kelet-közép-európai európai uniós tagországban kapnak állami hozzájárulást. A magyarországi pártfinanszírozási rendszer nyugat-európai pártfinanszírozási rendszerekkel való összevetése irreleváns lenne, mert a fiatal kelet-közép-európai pártok taglétszáma átlagosan a fele a nagy múltú nyugat-európai pártokénak (2,84 vs. 4,40 százalék), a választói illékonyság pedig Kelet-Közép-Európában átlagosan háromszor olyan magas, mint Nyugat-Európában (40,75 vs. 13,44  százalék), vagyis a kelet-közép-európai pártoknak még nem alakult ki stabil társadalmi bázisuk, így rászorulnak az állami forrásokra.

Állami támogatás nélkül a többpártrendszer Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is csupán papíron létezhet. Ténylegesen a pártok képtelenné válnának funkciójuk betöltésére, vagyis arra, hogy közvetítsenek az állam és a polgárok között. Azok a magyarok, akik támogatják a pártok állami finanszírozásának megszüntetését, saját magukat is megfosztják érdekeik és eszméik hatékony képviseletétől, országukat pedig a hibás politikai és gazdasági döntések korrekciójának, azaz a kormányváltásnak a lehetőségétől.

 "Ez volt a Híradó, mindjárt jönnek a Marslakók!" (MTV Esti Híradó, 2012. május 17.)

2012. május 17-én estefelé az érdeklődő két cikket is olvashatott az Index címlapján. Az egyik arról számolt be, hogy Martonyi János külügyminiszter elmondta: „Magyarország parlamentáris demokrácia az összes fékkel és ellensúllyal.” A másik szerint Orbán Viktor miniszterelnök a gazdasági nehézségekre hivatkozva felvetette a pártoknak 2013-ban és 2014-ben járó állami támogatást felfüggesztését. Az Index egyik hírhez sem fűzött érdemi hírmagyarázatot, a két vezető kormányzati politikus által mondottakat nem helyezte tágabb értelmezési keretbe.

Az első megközelítésből egy jól működő, liberális  – a kisebbségek jogait a „többség zsarnokságától” is megvédő, ha úgy tetszik, maximalista – demokrácia képe bontakozik ki. A másodikból egy olyan országé, amely még a demokrácia minimalista értelmezéséből levezetett kritériumnak – a pártok méltányos versenyén alapuló szabad választásoknak – sem felel meg. Ezt a két álláspontot kommunikálta mindössze néhány óra elteltével a kormányzat két szenior képviselője. A két, egymás mellett elhelyezett cikkből kirajzolódó kép azonban nemigen áll össze.

A demokratikus médiaelméletek szakírói azzal érvelnek, hogy a szabad sajtó elengedhetetlen ahhoz, hogy a választók „tájékozott döntéseket” hozzanak, és aktívan részt vegyenek a politikában. Az állampolgárok politikai aktivitása, részvétele azért fontos, mert ha ez nincs, akkor az államot nem a barátjuknak, hanem az ellenségüknek fogják tekinteni; minél többen mennek el szavazni, annál többen ismerik el magukra érvényesnek a parlamenti többség által hozott szabályokat, mert úgy érzik, azok meghozatalában maguk is részt vettek.

Az állampolgárok jó része azonban – fittyet hányva arra, hogy a demokratikus médiaelméletek szakírói szerint mi volna a dolga – nem tájékozódik a sajtóból és az internetről, és beéri a kereskedelmi rádiók és televíziók bulvárhírműsoraival. És erre jó oka van. A „minőségi” médiumok politikai botrányokról, elkeseredett hangvételű vitákról, és mindenekelőtt problémákról, problémákról, problémákról számolnak be, gyakran anélkül, hogy segítséget nyújtanának azok értelmezésében. Ember legyen a talpán, akire egy alapos sajtószemle után nem tör rá a depresszió.

Az állampolgárok jó része azt is tudja – újfent ignorálva a demokratikus médiaelméletek szószólóit, köztük szerény személyemet –, hogy a valóságban esélye sincs a politikai döntések befolyásolására. Tudja, hogy a szavazata – mert csak egy a nyolcmillióból – mit sem számít, más eszközei pedig nincsenek arra, hogy a hangját hallassa és a döntéshozókat befolyásolja.

Az állampolgárok jó részének stratégiája egyszerű és logikus: nem fárasztja magát olyasmivel, amitől elmegy az életkedve (ezért nem olvas „minőségi” sajtót), és nem vesztegeti az időt olyasmire, aminek nem látja értelmét (ezért nem megy el szavazni). Ő is egyszer él, és rövid idejét szeretné hasznos és értelmes dolgokra fordítani.

Vajon abban az esetben is így érezne és gondolkodna az állampolgárok többsége, ha a sajtóhírek úgy is könnyen értelmezhetőek volnának számukra, ha ifjúságuk éveit a politológiai szakirodalom tanulmányozása helyett értelmesebb dolgokra fordították? Van-e valóságos összefüggés egyfelől a sajtó teljesítménye, másfelől az állampolgárok tájékozottsága és politikai aktivitása között – vagy a demokratikus médiaelméletek csak spekulációkon alapulnak? És ha van valós összefüggés, milyen irányú: a sajtó az állampolgári igényeket kielégítve igyekszik közérthető tájékoztatást nyújtani, vagy a közérthető tájékoztatás (például a magas színvonalú közszolgálati média) ösztönzi politikai aktivitásra az embereket? Van-e összefüggés a média minősége és a demokrácia minősége között?

Talán csak arról van szó, hogy a szükségleteknek is megvan a maguk hierarchiája. A „minőségi” sajtóból való tájékozódást és a politikai aktivitást csak az engedheti meg magának, akinek jut rá ideje, mert van munkája, háza és pénze. Az emberek jó része a mai Magyarországon nem ilyen szerencsés. Talán akkor, ha a sajtónak volna közönsége, volna pénze is, amiből valóban „minőségi” hírszolgáltatást nyújtana. És akkor az is könnyebben tudná értelmezné az itt példaként az Index sérelmére önkényesen kiragadott és röviden elemzett híreket, aki még csak belépni készül a politikailag aktív állampolgárok táborába.

Orbán Viktor és a Fidesz már régóta így focizik. Előbb megnézik, hová gurult a labda, majd odatolják a kaput, és büszkén közlik, hogy: Gól!!

Ez történt a Klubrádióval is. Az Index 2012. május 15-ei beszámolója szerint előző éjszaka az országgyűlés Szabó Csaba fideszes képviselő módosító indítványát elfogadva (vagyis megint a pártokkal és az érintettekkel való előzetes egyeztetés nélkül) módosította a kétharmados médiatörvényt. A törvénymódosítás felülírja a Klubrádió még az ORTT kiírásán elnyert, közösségi rádióként benyújtott, majd utóbb a bíróság által is megerősített 92,9 mHz-es frekvenciára szóló pályázatát, mégpedig úgy, hogy azon csak kereskedelmi állomás működhet, vagyis az állomásnak több tíz millió forintos éves koncessziós díjat kell majd fizetnie. A burkolatlanul balos Klubrádió jobbos pandanja, a Lánchíd Rádió közösségi rádióként egy fillért sem fizet a saját frekvenciájáért. A fenti hasonlatnál maradva: a Fidesz felé lejt a pálya. A fene tudja, mi ebben az élvezet. Ez már nem játék.

A törvénymódosítás arra is felhatalmazza a Médiatanácsot, hogy „közfeladat ellátása érdekében” pályáztatást nélkül osztogasson három évre szóló frekvencia-koncessziókat. Ha szabad ilyen erősen fogalmazni: nem biztos, hogy ez maradéktalanul megfelel a jogállamiság valamennyi kritériumának. A frekvenciák köztulajdonban állnak. A pályáztatás nélküli (f)osztogatásuk sérti a versenyzők egyenlő esélyeinek elvét, az önkényes, transzparenciát nélkülöző frekvenciaosztás sértheti a közönség sokszínű kínálathoz fűződő jogát.

Ugyanezen a napon arról számolt be a Népszabadság Online, hogy átalakítják – pontosabban leépítik – a Magyar Távirati Irodát. Az intézménynek csupán 49 dolgozója marad, a többit a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap alá rendelik. Jelentős mértékben csökkent az MTI költségvetése is. Nem világos, hogy ilyen átalakítást törvényi felhatalmazás nélkül hogyan lehet végezni.

 „Hatalmas érdeklődés övezte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) programjait.
... Az NMHH kiemelt célja a tudatos médiahasználattal és a biztonságos internetezéssel
kapcsolatos ismeretek átadása. ... A gyerekek és a játékos kedvű fiatalok belekóstolhattak
az NMHH szakmai tevékenységébe is. A korhatár-besorolási szabályokkal való megismerkedés
után rövid videorészleteket láthattak el – a televízióból jól ismert – korhatárkarikákkal. Akik jól tippeltek, és/vagy kiemelkedően teljesítettek a tesztek kitöltésénél, azokat ajándékkal
– pendrive-val, bögrével, egérpaddal stb. – jutalmazták meg.”

(Az NMHH sajtóközleménye 2012. május 13-án, vasárnap reggel 8 óra 17 perckor)

Platón egykor arról értekezett, hogy „ A kézírás miatt a diák felejteni fog, mert nem fogja az emlékezőképességét használni.” Sir William Berkeley, Kalifornia 17. századi kormányzója azt mondta: „Köszönetet mondok Istennek, hogy nincsenek iskolák és nincs nyomtatás. ... Mert a tanulás engedetlenséget, máskéntgondolkodást és szektákat hozott a világra, a nyomtatás pedig nyilvánossá tette ezeket, és a legjobb kormány ellen izgat. Isten óvjon bennünket mindkettőtől.” XII. Pius pápa szerint „...a televízió ördögi hatalommal bír, amely még traumatikusabb, mint a filmé, mert képes arra, hogy az otthonok falain belül teremtse meg a materializmus, a hedonizmus és a frivolitás mérgező atmoszféráját, amellyel a moziban is oly gyakran találkozni.” A Professzorok Batthyányi Köre szerint „Az ízlés, a tapintat, a jó modor és a jó szándék nyomaitól is megszabadult »értéksemleges« sajtó súlyos pusztítást visz végbe a lelkekben. ... A fő kereskedelmi csatornák az elfogulatlanság örve alatt botránykeltő és megbotránkoztató szabadosságot, az erkölcsi rendet felforgató szellemet sugároznak magukból. ... A rengeteg ránk zúduló információ között a ma embere nem tud kiigazodni, feladta az igazságkeresést, és a kultúra máza is lekopott róla. ... A többség a földi sugárzású kereskedelmi adóknak hódol. ... Aki ezeket uralja, az magához köti az emberek többségét, s ezzel diktálni tudja a divatot, és markában tartja a közvéleményt. ... A média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni.” Nem idézek többet; talán ennyiből is kiderül, hogy a mindenkori új médiumok megjelenését mindig aggodalom és gyanakvás fogadta. Az NMHH kommunikációjából az is látható, hogy nincs ez másként a ma új médiával: az internettel sem.

Kicsit pontosabban: a mindenkori új média megjelenése mindig egyszerre generált egy médiaoptimista és egy médiapesszimista diskurzust. A médiaoptimisták azt várták, hogy az új média – akár a nyomtatott könyvről, akár a rádióról és a televízióról, akár az internetről van szó – jobbá teszi a társadalmat: elviszi a „kultúrát” és a tudást az emberekhez, megkönnyíti számukra a közügyekről való tájékozódást és a politikai döntéshozatalba való bekapcsolódást, vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kiegyenlítésének eszköze lehet. A médiapesszimisták azonban veszélyforrást láttak a mindenkori új médiában: azt gondolták, a tömegmanipuláció eszköze, amelynek hatására elvesznek a régi „értékek”, az emberek elbutulnak stb. (lásd még az április 30-ai bejegyzést).

Talán a mindenkori új média kettős megítélésének köszönhető, hogy a médiatudatosság (media literacy) újkeletű diskurzusában is két megközelítés ütközik. Az egyik szerint a médiaműveltség feladata elsősorban az, hogy a felnövekvő generációk megtanuljanak hatékonyan bánni az új médiával – esetünkben az internettel –, és képessé váljanak arra, hogy azt a saját felemelkedésük érdekében használják. A másik szerint a médiaoktatás elsődleges feladata az, hogy a fiatalok megtanulják felismerni a médiából rájuk leselkedő veszélyeket: a manipulációt, a butítást, és persze a (ma már korhatár-karikákkal jelölt) szexet és erőszakot.

Mindkét megközelítés közös vonása, hogy abban a médiatörténeti iskolában gyökerezik, amelyet a kritikusok technológiai determinizmussal vádolnak. Eszerint a médiában bekövetkező változások messzemenő társadalmi változásokat generálnak – ám figyelmen hagyja azt a tényt, hogy (mint azt például Michael Schudson demonstrálja a távíró feltalálásának történetét elemezve) a médiatalálmányok nem a nagy semmiből születnek, hanem azért, hogy létező társadalmi szükségleteket elégítsenek ki (ami persze nem zárja ki azt, hogy szándékolatlan társadalmi hatásaik is lehetnek). További közös vonásuk, hogy az empirikusan igazoltnál nagyobb hatást tulajdonítanak a médiának – megfeledkezve arról, hogy a mai média döntően piaci alapon működik, vagyis csak azok a szolgáltatók maradnak talpon, amelyek kínálata találkozik a közönség keresletével.

A média hatásáról és a médiatudatosság szükségességéről folyó társadalmi vita mindig ideológiai természetű, mert közvetett módon a jó társadalom megteremtéséről, a követendő társadalmi értékek mibenlétéről szól. A médiatudatosság-vita a mindenkori Kulturkampf – az emberek tudatának ellenőrzéséért vívott küzdelem – része.

Ezt az állítást látszik alátámasztani a magyar médiatörvény is, amely korlátozza egyebek mellett valamennyi olyan műsorszám sugárzását, amely „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz”. A jogszabály azt is előírja, hogy a Médiatanácsnak „szerepet kell vállalnia a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében”.

A törvényben hangsúlyosan szereplő témák közül szerintem a pornográfia egyszerű ügy. A pornó elsősorban ízlés- és értékrendbeli kérdés. A szexuális erkölcs gyorsan változik; ma éppen a monogámia a domináns társadalmi norma. A médiatörvény és a médiahatóság ebben a kérdésben ideológiai-politikai álláspontot képvisel – az állam nevében. Ez a szemlélet jól illeszkedik a mai kormánytöbbség politikájába (és kevésbé hangsúlyos formában már az előző, többpárti médiatörvényben is szerepelt), de úgy vélem, liberális szempontból nem védhető, mert a pornófogyasztás kérdésében a polgárokra (kiskorú polgárok esetében azok szüleire) kell bízni a döntést. Az állami szerepvállalás kérdése legfeljebb a pornószínészek védelme kapcsán merülhet fel (akárcsak a prostituáltak esetében), de ez már nem médiapolitikai kérdés.

A médiatörvényben hangsúlyozott másik téma, a médiaerőszak inkább empirikus kérdésnek látszik. Mint korábban e blogban már jeleztem, a közkeletű véleménnyel szemben a mediatizált erőszak intenzitása a történelem során nem nőtt, hanem csökkent, miközben a világ szerencsés tájain a fizikai erőszak is csökkent – kitűnően dokumentált könyvében meggyőzően érvel emellett Harold Schechter kriminológus. Egy médiakutató, bizonyos Jonathan L. Freedman pedig több, mint kétszáz médiaerőszak-vizsgálat metaelemzése után arra a megállapításra jut, hogy nincs kauzális kapcsolat a médiaerőszaknak való kitettség és a fizikai erőszakra való hajlam között. Más szakírók persze másként vélekednek, és az utolsó szót nyilván korai lenne kimondani ebben a vitában, de az ismert adatok arra engednek következtetni, hogy a médiaerőszak veszélye – ha van ilyen egyáltalán – nem indokolja az állami beavatkozás semmilyen formáját, így a médiaoktatást sem.

Azt, hogy a médiaveszély retorikája ideológiai gyökerű, jól illusztrálja az is, hogy a hozzászólók rendre olyan tartalmaktól féltik a közönséget (elsősorban persze a befolyásolhatónak tartott fiatalokat), mint az említett pornográfia és médiaerőszak. Az azonban fel sem merül bennük, hogy például a vallási műsoroktól is óvják az embereket. Pedig igazán meredek dolgokat inkább ezekben láthat-hallhat a közönség.

A fentiekből persze nem következik az, hogy a médiaoktatás minden formáját eleve el kellene vetni. Ha a médiaoktatás feladatának azt tekintjük, hogy a gyereket megtanítsák a számítógép és az internet hatékony használatára, akkor valóban szükség lehet rá. Az új média valószínűleg csak akkor lehet a társadalmi egyenlőtlenségek kompenzálásának, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás elősegítésének az eszköze, ha a hozzáférésben és a használatban jelentkező különbségeket az állam (vagyis az iskola) kompenzálja.

(A Mérték Médiaelemző Műhely holnap, május 14-én 17 órától a Vas utca 6. alatti Független Médiaközpontban rendez beszélgetést a médiatudatosságról.)

2012. május 10-én arról tudósított más lapok mellett a hvg.hu, hogy – az Alkotmánybíróság korábbi döntése értelmében – az országgyűlés módosítani készül a médiatörvényt. A testület korábban aránytalanul korlátozónak ítélte a jogszabálynak a nyomtatott sajtóra vonatkozó paragrafusait. A módosítás erősítené az újságírók forrásainak védelmét is, a médiabiztos hatáskörét pedig az elektronikus hírközlés területére korlátozná.

Ugyanezen a napon a Klubrádió honlapja arról számolt be, hogy a Médiatanács új eljárást indít a 95,3 mHz-es frekvencia ügyében. A Klubrádió értelmezése szerint a testület ezzel nem hajtja végre a bíróság jogerős ítéletét, amely alapján elég lett volna új nyertest megneveznie.

2012. május 8-án arról számolt be a hvg.hu, hogy Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa a hatályos médiatörvény több pontjának megváltoztatását kérte az Alkotmánybíróságtól. Különösen a Médiatanács tagjainak jelölési és kinevezési módját kifogásolta, mert az egypárti eljárás nem biztosítja a média sokszínű társadalmi és politikai felügyeletét.

2012. május 7-én a stop.hu arról számolt be a birtokába került hangfelvétel alapján, hogy Eger város önkormányzatának Idegenforgalmi és Kulturális Bizottságának ülésén felmerült egy olyan feketelista ötlete, amely azon művészek nevét tartalmazza, akiket baloldali és liberális kötődésük miatt nem hívhatnak meg önkormányzati rendezvényekre. Várkonyi György, az Egri Vagyonkezelő és Távfűtő Zrt. elnöke, volt önkormányzati képviselő szerint például Székhelyi József színművészt azért nem lehet meghívni, mert „egy SZDSZ-es büdös zsidó”. Orosz Lászlóné, a bizottság elnöke, aki a Fidesz és a KDNP közös jelöltje volt, ehhez azt fűzte hozzá, hogy: „Most megtehetjük.” Az ülés több résztvevője – megfeledkezve a hangfelvételről – azt kérte, hogy a fenti mondatok ne szerepeljenek a jegyzőkönyvben. Pataki Zsuzsa, az Egri Művészetek Háza ügyvezető igazgatója azt is elmondta: korábban már kérte Csákvári Antal képviselőt, állítson össze egy listát azokról az előadóművészekről, akik „nemkívánatosak” Egerben, annak érdekében, hogy a hasonló anomáliákat a jövőben el lehessen kerülni.

Ismert, hogy Székhelyi ellen a rendőrség néhány évvel ezelőtt nyomozást rendelt el azzal a váddal, hogy megsértette a Himnuszt. A nyomozás Székhelyi felmentésével végződött.

Az ügyről sem a Magyar Rádió Esti Krónikája, sem a Magyar Televízió esti Híradója nem tartotta fontosnak beszámolni. A kínos cenzúraügyet egyszerűen cenzúrázta a közmédia. Az RTL Klub esti Híradója ugyanakkor részletes tudósítást szentelt az ügynek.

Az, hogy egyes kormánypárti politikusok miként gondolkoznak a liberálisokról és a zsidókról, nem újság. A lényeg alighanem abban a mondatban rejlik, hogy ha megtehetik, hát meg is teszik – mármint a művészeti kérdések politikai alapon való elbírálását.

Az eset azt az egyszerű tételt támasztja alá, hogy hatalom centralizációja, a belső fékek és ellensúlyok hiánya önkényes és rossz döntésekhez vezet. Mint e blogban többször utaltam már rá, a demokrácia mint politika rendszer nem a bizalmon, hanem a bizalmatlanságon alapul. Ott, ahol visszaélést lehet elkövetni, előbb-utóbb visszaélést követnek el. Ez éppúgy áll a de facto hatalmi monopóliumot élvező politikai testületekre, mint a közszolálgati hírmonpóliumot gyakorló MTI Hírcentrumra.

2012. május 3-án, a Sajtószabadság Nemzetközi Napján az Origó beszámolója szerint a Televíziósok és Filmkészítők Független Szakszervezete és a Tiszta Kezek a Demokratikus Magyarországért Mozgalom képviselői mozgó demonstrációt tartottak, érintve az MTVA, az NMHH és a Magyar Rádió épületét is.

Ugyanezen a napon az Emasa tudósítása szerint a MÚOSZ Elnöksége is tiltakozó nyilatkozatot adott ki, új, szakmai konzultáción alapuló médiatörvényt követelve, és elutasítva Kövér házelnök „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” újságírókra tett korábbi megjegyzését (erről lásd a 2012. április 21-ei bejegyzést).

Nemcsak a legnagyobb munkavállalói, de a legnagyobb munkáltatói érdekképviseleti szervezet is megszólalt: szintén ezen a napon a Magyar Lapkiadók Egyesülete konferenciát rendezett, amelyen bejelentette: eljuttatta az illetékes kormányszerveknek azon javaslatait, amelyeket a médiatörvény módosítása során figyelembe venni javasol.

2012. május 3-án a Kossuth Rádió Reggeli Krónikája összeállítást sugárzott a Freedom House legújabb jelentéséről, amely leminősítette Magyarországot (lásd az előző napi bejegyzést). A riporter telefonon még május 2-án megkérdezett engem is, ám a telefoninterjút már erősen, hm, megszerkesztve tette adásba. Abból a mondatomból például, hogy (körülbelül) „...a sajtószabadság nemcsak a szólás, de a tájékozódás szabadságát is magában foglalja, beleértve a földfelszíni közszolgálati és kereskedelmi televíziókból való tájékozódás jogát is, ám az utóbbiakból ma számos dologról nem lehet informálódni, mert a közszolgálati média elfogult, a kereskedelmi média pedig apolitikus hírműsorokat sugároz”, a mondat második fele egyszerűen lemaradt – az ugyanis, hogy „ám az utóbbiakból ma számos dologról nem lehet informálódni, mert a közszolgálati média elfogult, a kereskedelmi média pedig apolitikus hírműsorokat sugároz”. A megszerkesztett anyagból hiányzott az a rész is, amelyben arról beszéltem, hogy nem a Freedom House az egyetlen szervezet, amely szerint csökkent Magyarországon a sajtó szabadsága. Hiányzott belőle az is, amelyben azt fejtegettem, miért jobb a többpárti médiafelügyelet az egypártinál (t.i. a belső fékek és ellensúlyok miatt).

A riporter ugyanakkor megszólaltatta Kovács Zoltán kommunikációs államtitkárt is, aki arról beszélt, hogy Magyarországon ma a média szabadsága csorbítatlan. Vajon mire számított a riporter? Talán nem a média szabadságát korlátozó kormányzat képviselőjét, hanem inkább azokat az újságírókat-szerkesztőket kellett volna megszólaltania, akik ma úgy érzik, politikai nyomás alatt kell dolgozniuk. Ha a jogok csorbításáról van szó, nem a jog csorbítójának, hanem a jogcsorbítás elszenvedőjének a véleménye hiteles. Bolond lenne a kormány elismerni, hogy korlátozza a sajtó szabadságát.

Kovács Zoltán azt is elmondta, szerinte a Médiatanács nem politikai, hanem független szakértői testület. Azt nem említette, hogy a testület elnöke, Szalai Annamária a Fidesz volt tagja és országgyűlési képviselője, és a testület valamennyi tagját a Fidesz jelölte.

2012. május 1-én a Freedom House leminősítette a magyarországi sajtószabadság helyzetét: az ország a 2011-es évre 36 pontot kapott (szemben a 2009-re kapott 23 és a 2010-re kapott 30 ponttal), így a „szabad sajtó” (1–30 pont) kategóriából átkerült a „részben szabad sajtó” (31–60 pont) kategóriába. Most az ugyancsak 36 pontot elért Bulgáriával áll egy szinten, és az Európai Unióhoz csatlakozott kelet-közép-európai országok közül csak a 41 pontos Romániában rosszabb a sajtó helyzete.

Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár „megalapozatlannak”, „elfogultnak” és „politikai motivációktól nem mentesnek” nevezte a szervezet értékelését. Az orulunkvincentblog.hu szórakoztató és szomorú elemzést kínál arról, hogy a Fidesz miként viszonyul a Freedom House adataihoz. Röviden: ha a szervezet olyasmit mond, ami a Fidesznek tetszik, akkor szakmai értékelést bocsát ki; ha olyasmit, ami a Fidesznek nem tetszik, akkor politikai véleményt.

A Freedom House adatainak megbízhatóságát egyébként mások is vitatják, és a szervezet bizonyára követ el hibákat is. Elgondolkodtató például, hogy Oroszországnak éveken át 60 pontot („részben szabad sajtó”) és sosem 61 pontot („nem szabad sajtó”) adott. És módszertanilag aggályos, hogy egyetlen pontnyi eltérés megváltoztathatja az eredményt.

Ugyanakkor a Freedom House mellett szól, hogy eredményei nagy mértékben – többnyire 90 százalék felett – korrelálnak a Reporters Without Borders és az IREX sajtószabadság-adataival, holott a három szervezet más-más mérési módszert használ: a Freedom House 23 kérdés, a Reporters 43 kritérium, az IREX 40 indikátor alapján értékeli a sajtószabadság helyzetét.

A magyar médiában gyakran jelenik meg az a vélemény, hogy hazánkban igenis sajtószabadság van, különben a cenzúra veszélyét felvető vélemények sem jelenhetnének meg – lásd például a Gépnarancs friss cikkéhez fűzött komenteket. Ez az érv azért álságos, mert a sajtószabadság nemcsak a szabad szólás, de a szabad tájékozódás jogát is magában foglalja (lásd például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. bekezdését). Ma az, akinek nincs internet- és kábeltelevízió-hozzáférése, számos fejleményről egyszerűen nem értesül, mert a földfelszíni sugárzású televíziók politikailag elfogultak (mint a közszolgálati televíziók), vagy jellemzően apolitikusak (mint a kereskedelmi csatornák).

Sokszor még az sem tájékozódhat mindenről, akinek van internet-hozzáférése; a parlament üléseiről például csak az országgyűlés által alkalmazott televízió-társaság erősen megvágott anyagai tudósíthatnak. A monopolhelyzet automatikusan magában foglalja a visszaélés lehetőségét, mert nincs, aki ellenőrizze a közölt (vizuális) információkat; a monopolhelyzet és a sajtószabadság fogalmilag zárja ki egymást.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalom 2012. április 27-ei számában, hogy: „A kommerciális tömegkultúra – amelynek a legemberellenesebb, leggyalázatosabb alfaja az olyan »zenei adó«, mint a Class FM és a Neo FM, amely presszókban és kocsmákban, újabban boltokban is szól, s amely a kertévével együtt nem más, mint a szervezett bűnözés egészen különlegesen ártalmas üzletága – csak mángorolja azt, ami honfitársaink agyából még megmaradt, aztán jön hozzá a középiskola, az egyetem, a magaskultúra-üzem, hogy beléillessze az elektródákat, amelyekkel aztán szétdurrantják. Hát persze, hogy nem értik Jókait és Móriczot, hiszen hallhatóan a legnagyobb nehézségek elé állítja szegényeket a legközönségesebb hétköznapi beszélgetés is. ... A múlt és a külföld, a »másutt« és a »máskor« egyneműsítése, összegyúrása a helyi mizériával azt a célt szolgálja, hogy a jelent – a jelenlegi társadalmi szituációt – egyetemesnek és szükségszerűnek, azaz »természetesnek« tüntessék föl.”

TGM újraolvasta A felvilágosodás dialektikáját, és most ez a véleménye. Továbbá az, hogy a fentiekről – valamint a szofisztikálatlan nyelvhasználatról – a vonatkozó névmások helytelen használatával szemben túlontúl engedékeny liberális értelmiség tehet. Szerinte az a megoldás, ha több Jókait és Móriczot, Molnárt és Mórát olvasunk.

TGM egyszerűen „szemét”-nek hívja a tömegkultúrát és annak első számú hordozóját, a kereskedelmi médiát, és ezzel egy platformra helyezi magát Szalai Annamáriával, aki ugyanezt „audiovizuális szemét”-nek nevezte,  és azt mondta, „az NMHH-nak ... küzdenie kell ez ellen és támogatnia azt, hogy minél több értékes tartalomhoz juthassunk hozzá”.

TGM-ben korábban több megértés és kevesebb lenézés volt az utca emberével szemben.

Mert mit csináljon az ember, ha hazatér egy hosszú nap estéjén? Mit tegyen, miután elszenvedte főnöke összes piszkálódását, elintézte a nagybevásárlást, megázott a megállóban, mert az a kurva busz képtelen tartani a menetrendet, ellenőrizte gyermeke leckéjét, elkészítette a család vacsoráját, rendezte élete párjával aktuális nézeteltérését és kivasalta a másnapi ruhákat? Kapcsolja be a Duna TV-t és nézze meg a Stalkert vagy A zongoristát? Üljön fotelbe, és üsse fel A kőszívű ember fiait?

Bolond lenne. Ilyenkor a Barátok közt vagy az Éden Hotel aktuális szériája segít neki abban, hogy kikapcsoljon és erőt gyűjtsön a következő, hasonló megpróbáltatásokat tartogató napra.

A kereskedelmi és a közszolgálati médiát – tágabb értelemben a tömegkultúrát és a „magaskultúrát” – elsősorban a hangnemük különbözteti meg egymástól. Azt, amit TGM egyszerűen „szemét”-nek nevez, azért kedvelik az emberek, mert az élet napos oldalát mutatja meg. A kereskedelmi média és a ponyvairodalom talán kissé bárgyú, de mindig rendíthetetlen optimizmust sugall. A közszolgálati média és a szépirodalom viszont inkább az élet árnyékos oldalát ábrázolja, mert jellemzően probléma-orientált és menthetetlenül pesszimista. A kereskedelmi tévében majdnem meztelen, jól karbantartott fiatal lányok és fiúk beszélnek csacskaságokat; a közszolgálati televízióban szomorú tekintetű férfiak és gondterhelt asszonyok azt elemzik, hogy miért ilyen beteg ez a világ.

Érthető, ha a többség az előbbit választja. Van baja elég.

2012. április 30-án az Index (és előző este nagy terjedelemben a Magyar Televízió Híradója) arról számolt be, hogy a HírTV kiderítette: Gyurcsány Ferenc volt kormányfő 1984-ben benyújtott szakdolgozata nagy valószínűséggel sógora azonos című szakmunkájának másolata, magyarul: plágium.

Arra nem vesztegetnék sok szót, hogy ravasz spin doctorok által kiagyalt zseniális napirend-tematizálási kísérletről lenne szó, amennyiben a kormányzathoz lojális média ügyesen tereli el a figyelmet az új adókról. Hiszen ez ebben a formában nem fog menni: ha kevesebb lesz az emberek bevétele és több a kiadásuk, azt mindenképpen észre fogják venni. Nincs az a kifinomult politikai marketing, amely felülírná a személyes tapasztalatot. És ha a média nem reflektál az emberek hétköznapi tapasztalataira, idővel már azt sem fogják elhinni neki, ami igaz.

Az újabb szakdolgozat-gate-ben  inkább az az érdekesség, hogy a HírTV – tőle meglepő módon – nagy szívességet tett vele a baloldali ellenzéknek. Ha a plágiumvád bebizonyosodik, és Gyurcsány távozik a közéletből (mert akkor távoznia kell), elhárul a ma megosztott baloldali ellenzék újraegyesülése előtt álló egyik legfontosabb akadály, és megnyílik az út egy olyan vezető előtt, aki esélyes kihívója lehet Orbánnak a két év múlva esedékes választáson.

2012. április 29-én arról számolt be a Mandíner Média a nyugat.hu nyomán, hogy Ipkovich György szocialista képviselőt cenzúrázta a Kossuth Rádió: a nyugdíjrendszerről három – egy MSZP-s, egy jobbikos, illetve egy kereszténydemokrata – képviselő részvételével készült beszélgetést nem engedte adásba, mert Ipkovich élesen bírálta a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos intézkedéseket. A nyugat.hu a szerző feltüntetése nélkül közölte írását; az esetről más médiumok nem számoltak be.

2012. április 27-én a Népszabadság arról tudósított, hogy az Európa Tanács (ET) jelentéstervezete átíratná a magyar médiatörvényt. Változtatna a Médiatanács tagjainak – ma de facto egypárti – kinevezési módján, az új jogszabály elfogadását többpárti konszenzushoz kötné, eltörölné a közmédiában az MTI kizárólagos hírműsor-készítési jogát, és felszámolná a médiabiztos intézményét.

Más szóval: az ET gyakorlatilag visszaállítaná az egykor oly sokat bírált, de visszatekintve nem is olyan rossz 1996-os rádió- és televíziótörvény fontosabb rendelkezéseit. A 2010-ig hatályos jogszabályt a parlament 1995 végén, közel 90 százalékos többséggel, többpárti konszenzussal fogadta el. A jogszabályt akkor a kisgazdák kivételével valamennyi parlamenti frakció (köztük az akkor ellenzéki Fideszé is) is támogatta, és olyan többpárti médiafelügyeleti struktúrát hozott létre, amelyen keresztül a pártok delegáltjai kölcsönösen ellenőrizhették és korlátozhatták egymást, megakadályozva, hogy egyetlen párt tegyen túl nagy befolyásra szert a médiában.

Az elemzők egyébként máig megosztottak abban a kérdésben, hogy szerencsés-e, ha a pártok delegáltjai ülnek-e a médiahatóságban és a közszolgálati médiakuratóriumokban, vagy helyesebb, ha civil és szakmai szervezetek képviselői dolgoznak ott – esetleg a két képviseleti rendszer kombinációja a legjobb.

Szerintem a többpárti delegáltakból álló felügyeleti rendszer a mai viszonyok között elképzelhető legjobb megoldás, hiszen (1) a parlamenti pártok a választók legitim képviselői és (2) a pártdelegáltak esetében a rendszer transzparens, amennyiben tudható, vagy legalábbis sejthető, hogy melyik delegált melyik párt értékrendjét és érdekeit képviseli, míg (1) a civilek nem legitimek, mert nem bírnak a választók formális felhatalmazásával és (2) esetükben hiányzik a transzparencia is, amennyiben nekik is vannak politikai nézeteik, ám azok nem nyilvánosak.

Természetesen ennél is volna jobb megoldás, ám ennek megvalósítására a mai politikai klíma aligha alkalmas. Abból az egyszerű megközelítésből indulok ki, hogy a kevesebb szabályozás jobb. Aki a médiát szabályozza, az emberek magánéletét akarja szabályozni, hiszen médiafogyasztási szokásaikat kívánja formálni. A magam részéről határozottan kikérem magamnak, hogy az állam írja elő nekem, hány százalékban hallgassak magyar és külföldi zenét a rádióban, és mikor nézzek erőszakos vagy pornográf filmeket a tévében, ha ahhoz támad kedvem.

Médiaszabályozásra legfeljebb annyiban van szükség, amennyiben a médiapiac tökéletlenül működik, vagyis bizonyos tartalmakról önmagában nem gondoskodik. Ezeket a piaci réseket az államnak kell betöltenie, gondoskodva a befogadók egyenlőségéről, vagyis arról, hogy mindenki megkapja a magáét, akkor is, ha egy olyan csoport tagja, amely önmagában túl kicsi ahhoz, hogy a piaci szereplőknek megérje kiszolgálni. Ez a közszolgálati tartalomszolgáltatás feladata.

Vagyis médiahatóságra nincs szükség. A jogsértéseket – például a személyes adatok védelméhez való jog sérülését, a rágalmazást – a bíróságok utólag is tárgyalhatják, a frekvenciák kérdését egyszerű sorsolással is el lehet dönteni. Tartalmi előírások pedig nem kellenek, hiszen a piac alapvetően abban érdekelt, hogy kiszolgálja a felhasználók szükségleteit; az a piaci szereplő, amelyik fittyet hány a befogadók igényeire, gyorsan tönkremegy.

A minimalista médiaszabályozás nemcsak azért nem működhet, mert a politikai hatalmat gyakorló pártok nem érdekeltek benne (hiszen a pártok érdeke az, hogy megszállják a médiát, különböző forrásokat – frekvenciákat, pozíciókat, műsorgyártásra és hirdetésre szánt állami forrásokat – vonva el belőle, amelyekkel aztán a hátországukat jutalmazhatják), hanem azért sem, mert e liberális koncepciót a dominánsan konzervatív közvélemény sem fogadná el. A törvény és a többség morális érzéke között nem lehet túl nagy a szakadék. A többség elsősorban azért látja szükségesnek a média szabályozását, mert bizonyos tartalmakat veszélyesnek lát – ezt a problémát pedig orvosolni kell. Erre lehet alkalmas az a(z e blogban már említett) megoldás, hogy az egyébként minimalista törvény előírja a kritikus tartalmak kódolását, így mindenki maga döntheti el, milyen tartalmakat szűr ki, ha azoktól meg kívánja kímélni magát és gyermekeit.

A minimalista médiaszabályozás elvének megfogalmazása talán mégsem teljesen hiábavaló, mert egy olyan normatív keretet jelenthet, amelyhez a létező szabályozást viszonyítani, mérni lehet.

2012. április 25-én a Népszabadság Online részleteket közölt abból a pályamunkából, amely a Médiatanács döntése szerint a Klubrádió ellenében megnyerte a 95,3 mHz-es frekvenciára kiírt pályázatot. A pályázati anyagból az derül ki, hogy az Autórádió Kft. elsősorban turisztikai műsorokat sugározna. Nem világos, hogy a Klubrádió hír- és közéleti műsoraival szemben ezek mennyiben bővítenék a rádiós kínálat sokszínűségét.

Ugyanezen a napon a Mérték Médiaelemző Műhely közölte Mong Attila korábban az Élet és Irodalomban is megjelent, „A szabadság gyeplői – öncenzúra a magyar sajtóban” című írását, amely mélyinterjúk és egy kérdőíves vizsgálat alapján arról számol be, hogy a magyar újságírók egy része öncenzúrát gyakorol. Hosszmetszeti adatok hiányában az nem derül ki a cikkből, hogy a helyzet a 2010-es médiatörvények előtti helyzethez képest javult vagy romlott-e. 

2012. április 22-én a Szólarádió Facebook csoport Köz, Szolgálat, Média címmel konferenciát tartott az ELTE Múzeum körúti épületében. A konferenciáról ismertetőt közölt egyebek mellett az Emasa és a Népszava. Az előadások szerkesztett formában várhatóan a nyári Médiakutatóban jelennek meg.

Míg a március 15-ei tüntetés után a média körüli háborúzás intenzitása csökkent, április második felében egyre több olyan hír látott napvilágot, amely arról tanúskodott, hogy a szólásszabadság szimbolikus és gyakorlati kérdései továbbra is a magyar politika vezető napirendi pontjai. Az elmúlt napok e blogban még nem említett hírei közül kettő látszik kiemelkedni.

Az egyik, 2012. április 20-ai keltezésű hír – amely például az Origón jelent meg –, arról szól, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság elmarasztalta Magyarországot a vörös csillag nyilvánosság előtti viselésének tilalma miatt, mondván, a büntető törvénykönyv rendelkezése ütközik a szabad véleménynyilvánítás elvével. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes közölte: a magyar kabinet nem ért egyet a döntéssel. A tudósításból nem derül ki, hogy Magyarország együtt kíván-e működni Strasbourggal az ügyben.

A másik a Magyar Narancs ugyancsak 2012. április 20-án közölt beszámolója arról, hogy az elmúlt két évben a két vezető konzervatív hetilap, a Heti Válasz és a Magyar Demokrata együttesen bő százmillió forintnyi közpénzhez jutott: a döntően fideszes vezetésű budapesti kerületek ekkora értékben rendeltek különböző mellékleteket e lapoktól. Magyarországon az állami vállalatok és hivatalok megbízásai minden választás után más lapokhoz kerülnek, vagyis az történik, hogy az új hatalom alatt a közpénzek új magánzsebekbe vándorolnak.

Ha egyszer új médiatörvény születik, úgy vélem, két alapvető kritériumnak kell majd megfelelnie. Az egyik az, hogy megakadályozza a médiafinanszírozásra fordított közpénzek pártklientúrákhoz való átcsatornázását (vagyis jobban takarékoskodjon a szűkös adóforintokkal). A másik, a fenti megfontolástól független kritérium az, hogy biztosítsa a szólás szabadságát, de úgy feleljen meg ennek a liberális elvnek, hogy közben nem távolodik el túlságosan a dominánsan konzervatív, a szabad szólással szemben gyanakvó közvélemény elvárásaitól – pusztán azért, mert egy törvény akkor jó, akkor legitim, ha valamelyest megfelel a többség morális elvárásainak (de azokat csak a szakmai racionalitás keretein belül szolgálja ki).

2012. április 21-én az NMHH sajtóközleményt adott ki, amelyben az áll, hogy a médiahatóság a 2012 elején megváltozott filmtörvény alapján korhatár-besorolásra vonatkozó szabályozást dolgozott ki, „így a mozikban vetített filmeknél is kötelező lett a 12-es, 16-os vagy 18-as karika mellett a 6 éven aluliaknak nem ajánlott kategória feltüntetése”.

Ugyanezen a napon az Index arra hívta fel a figyelmet, hogy Kövér László ideiglenes házelnök a HírTV-nek nyilatkozva a Scmitt-gate kapcsán „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristaként” utalt azokra az újságírókra, akik a HVG Online-on leleplezték az exelnök plágiumbotrányát. Kövér egyébként az interjú nagyobb részében arról értekezett, hogy az országgyűlés egyes tagjai gyakran méltatlan hangvételű felszólalásokra, gyűlölködő beszédre ragadtatják magukat. Az ideiglenes házelnök öniróniára való hajlama derűs színt hoz az egyébként bosszantóan humortalan magyar közéletbe.

Szintén aznap a Magyar Nemzet Online azt írta, hogy 2013 szeptemberétől az általános iskolákban kötelezően választható módon bevezetik a hit- és az erkölcstant. A dolog több okból is aggályos. Egyrészt azért, mert a papok iskolai jelenléte elmossa az egyház és az állam közti határt; aki hittanra akar járni, menjen a templomba. Másrészt azért, mert a transzcendensnek semmi keresnivalója az iskolában, az iskola a tudomány – vagyis az empíria – háza. Harmadrészt azért, mert a szülőknek nyilatkozniuk kell arról, gyermekük az egyházi vagy a világi nevelést választja-e, amivel olyan magánjellegű adatot adnak ki családjukról, amellyel később vissza lehet élni; a hit magánügy, nem közügy. Negyedrészt pedig azért, mert a szülők sosem hatalmazták fel az államot gyermekeik nevelésére; az iskola feladata egy ideális világban az oktatás volna.

2012. április 20-án arról számolt be más médiumok mellett a HVG Online, hogy a Magyar Távirati Iroda 128 munkatársa levélben fordult Szalai Annamáriához, az NMHH elnökéhez. Azt írták neki, „az elmúlt másfél év tapasztalatai alapján úgy véljük, hogy a Magyar Távirati Iroda (MTI) esetében a közmédiumok összevonása nem vezetett a korábban deklarált és várt eredményekhez, leginkább azért nem, mert a hírügynökségi tevékenység és munka számos olyan sajátossággal bír, amely nem teszi lehetővé annak egységes kezelését a rádiózással és a televíziózással. ... Az összevonás eredményeként az eddig viszonylag hatékonyan működő, adósságoktól mentes MTI megszűnt, elvesztette gazdálkodási önállóságát és felelősségét.” Az MTI munkatársai a levelet elküldték a kormányfőnek, a házelnöknek, a médiatörvény módosítását benyújtó miniszterelnök-helyettesnek, az országgyűlés sajtóbizottságának és valamennyi parlamenti frakció vezetőjének is. Korábban  arról számolt be például a Mandíner Média, hogy Belénessy Csaba, az MTI vezetője körlevélben szólította fel a hírügynökség dolgozóit: tartózkodjanak a nyilvános politikai állásfoglalástól, például attól, hogy a Facebook-on közügyekben véleményt nyilvánítsanak.

Szalai még aznap válaszolt, leszögezve, hogy sem az NMHH, sem a Médiatanács, sem azok elnöke nem rendelkezik semmilyen jogkörrel az MTI-vel kapcsolatban.

Ugyanezen a napon a Közigazazgatási és Igazságügyi Minisztérium sajtóirodája a Médiajogfigyelő beszámolója szerint bejelentette, hogy hamarosan beterjeszti a médiatörvény módosítását, amely módosításról még májusban szavazhatnak a képviselők.

Ugyancsak ezen a napon a lapok – köztük az Index – arról cikkeztek, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium adót tervez kivetni a mobiltelefon- és az internetforgalomra.

Szintén ezen a napon a New York Times blogrovatában Kim Lane Scheppele az új magyar Terrorelhárítási Központról (TEK) ír. „A TEK-et a törvény ma felhatalmazza arra, hogy bárkiről személyes adatokat gyűjtsön pénzügyi vállalatoktól (például bankoktól, brókercégektől), biztosítótársaságoktól, kommunikációs cégektől (mobiltelefon- és internetszolgáltatóktól), valamint állami szervektől. ... Ez a szokatlan mértékű hatalomkoncentráció kínálhat magyarázatot arra, hogy a magyar kormány korábban felszámolta a független adatvédelmi ombudsman intézményét ... a magyar kormány a rendőrállam kiépítése felé tart.”

Még mindig ezen a napon arról tudósított a Népszabadság, hogy Koszorús László fideszes képviselő törvénymódosítási javaslatot nyújtott be, amely feljogosítaná a Miniszterelnökséget arra, hogy neveket és címeket kérjen ki a nyilvántartásból abban az esetben, ha az embereket személyesen kívánja tájékoztatni valamilyen ügyben, vagy a véleményüket akarja kikérni.

2012. április 19-én arról írt a Médiajogfigyelő, hogy az Országgyűlésről szóló törvény tervezete rögzíti azt a gyakorlatot, amely szerint a parlamenti ülésekről csak az erre megbízott társaság közölhet mozgóképeket. Bár a tervezet tárgyilagosságra és objektivitásra kötelezi a közvetítőt, az nem áll a médiahatóság felügyelete alatt, így egyetlen, khm, független szerv sem alkalmazhat szankciókat vele szemben.

A parlamenti közvetítések történetét és szabályozásuk dilemmáit korábban Lampé Ágnes dolgozta fel a Médiakutatóban közölt írásában.

A(z egyébként Nyugat-Európában sem példátlan) közvetítési gyakorlat azért aggályos, mert monopóliumot ad egyetlen társaságnak a nyilvánosság legfontosabb fórumán, a parlamenti ülésteremben történtek közvetítésére – és cenzúrázására. A parlamentből a nyomtatott sajtónak tudósító újságírók beszámolóiból tudni, hogy a közvetítő nem mutatja a gyakran üresen tátongó széksorokat, a padok alatt felgyűlő szemetet, a bóbiskoló vagy éppen a laptopjukon tetrist játszó képviselőket.

E blogban már érveltem úgy, hogy a kormányzat médiapolitikáját a szó lehető legtágabb értelmében kell vizsgálni: nemcsak a sajtóra, a médiára és az internetre vonatkozó intézkedések tartoznak ide, hanem a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, az új alaptörvény, a családvédelmi törvény, az utcák és a közterek átnevezése, a színházigazgatók kinevezése is, mert a kormányzat hosszú távú terve a keresztény-nemzeti-konzervatív ideológiai hegemónia kiépítése, a máskéntgondolkodók marginalizálása, a pluralizmus ignoranciájának megteremtése. A fenti intézkedések sorába tartozik az egységes iskolai tananyag bevezetése is.

2012. április 17-én a Népszava arról írt, hogy az új Nemzeti Alaptanterv tervezetének szellemében – amely az iskolai oktatás mellett a nevelés szerepét hangsúlyozza – a 14–18 éves korosztály számára kötelezővé tehetik a katonai alapismeretek elsajátítását. A tervezet egyik célja ugyanis annak elérése, hogy: „Alakuljon ki [a fiatalokban] a közösséghez való tartozás, a hazaszeretet és az a felismerés, hogy szükség esetén Magyarország védelme minden állampolgár kötelessége.”

A kérdés ugyanaz, mint a kormányzat számos más intézkedése kapcsán: mi lesz a kisebbségekkel? Ebben az esetben mi lesz azokkal, akik úgy vélik, helyesebb, ha gyermekük maga dönt arról, hogy a közösségi vagy az individualista életutat, a tekintélytiszteletet vagy a tekintélytagadást választja? Kissé vehemensebben fogalmazva: ha a tervezett intézkedést bevezetik, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik nem nem akarnak egyenruhában masírozni, laposkúszásban akadálypályát teljesíteni, vezényszóra vigyázzba állni, a parancsnak vakon engedelmeskedni, az eredeti gondolkodásról, az önrendelkezés jogáról, a személyiségükről lemondani? Azokkal, akik nem alattvalóként, hanem állampolgárként kívánnak viselkedni? Azokkal, akik úgy érzik, az anyaföld védelme – de fogalmazzunk pontosabban: az azon éppen uralkodó társaság hatalmának védelme – nem ér annyit, hogy az életüket kockáztassák érte? Mi lesz azokkal, akik máshogy szeretik a hazájukat? Akik másként képzelik el országuk jövőjét? Akik számára a fegyveres konfliktus vállalása a lehető legrosszabb alternatíva?

Az Orbán-kormány gyakorta hivatkozik kétharmados felhatalmazására; ismert, hogy a régióban unikumnak számító* vegyes választási rendszernek köszönhetően a szavazatok 53 százalékával nyerte el a mandátumok 67 százalékát. Ez azonban nem ok arra, hogy a saját értékrendjét mindenáron keresztülvigye. Azt, hogy a többségi demokrácia rosszabb, mint a liberális – vagyis a kisebbségek érdekeit is védő, konszenzusra törekvő – demokrácia, könnyű belátni. Politológiai közhely, hogy az, aki ma a többséghez tartozik, holnap könnyen a kisebbség soraiban találhatja magát. Ma az egyik kormányzat nyeri el a szavazatok többségét, holnap a másik. Ha az egymást követő kormányzatok gesztuspolitikát folytatnak, azaz a mindenkori ellenzékkel való megegyezésre törekednek, senkinek sem lesz rosszabb, mint korábban. Ha az egymást követő kormányzatok a választásokon elnyert többségükre hivatkozva revanspolitikát folytatnak, valaki mindig rosszul jár. Az első esetben arra törekednek, hogy mindenki jól járjon, de legalábbis senki ne járjon rosszul. A másodikban azonban a politikát – végső soron a javak újraeloasztását – nulla összegű játéknak fogják fel, amely során az egyik annyit nyer, amennyit a másik veszít.

A magyar alkotmányos berendezkedést két lényeges vonás különbözteti meg a régió többi országáétól. Az egyik a már említett vegyes választási rendszer. A másik a kétharmados törvények szokatlanul magas aránya. Önmagában egyikkel sincs baj. A kettő együtt azonban katasztrófához vezethet: szélsőséges helyzetben az egyik politikai erő könnyedén megszerezheti a szavazatok kétharmados többségét, és a saját szája íze szerint írhatja át az ország legfontosabb törvényeit.

Ilyesmi azonban ritkán fordul elő: az elmúlt húsz évben mindössze kétszer esett meg. Az első alkalommal a győztes, Horn Gyula kormánya az önkormányzati választási törvény átalakítása kivételével nem élt kétharmados szavazattöbbségével. A második alkalommal a győztes, Orbán Viktor második kormánya gyökeresen átalakította a politikai rendszert. Mivel csekély az esélye annak, hogy a következő években más politikai erő nyeri el a szavazatok kétharmados többségét, fennáll a veszélye annak, hogy a második Orbán-kormány által kétharmados többséggel hozott rossz törvényeket nem lehet átalakítani. A demokrácia így az önkorrekció képességét veszítheti el. Mindazok, akiket a mostani törvények hátrányosan érintenek, hosszú távon is hátrányos helyzetben maradhatnak. Ez pedig a társadalmi robbanás veszélyét hordozza magában.

* Az Európai Unióhoz csatlakozott kelet- és közép-európai demokráciák többségében arányos választási rendszer van, Magyarország és Litvánia kivételével.

2012. április 13-án arról adott hírt a Társaság a Szabadságjogokért, hogy a Fővárosi Törvényszék felülbírálta a Budapesti Rendőr-főkapitányság korábbi döntését, és hatályon kívül helyezte annak a Meleg Méltóság Menetét tiltó határozatát.

2012. április 11-én arról tudósított a Szombat, hogy a Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője által tett feljelentés nyomán a Központi Nyomozó Főügyészség közösség elleni izgatás gyanújával nyomoz Baráth Zsolt jobbikos képviselő parlamenti felszólalása miatt. A képviselő még április 3-án tartott beszédében a tiszaeszlári vérvádat emlegette. Az antiszemita szöveg ellen tiltakozott az MSZP és az LMP is, Orbán Viktor pedig arról beszélt, hogy a kormány garantálni fogja a zsidó közösség biztonságát.

Miközben egyetértés látszik kibontakozni abban a kérdésben, hogy a gyűlöletbeszédet korlátozni kell, a parlamentben pedig különösen nem engedhető meg a rasszista nézetek hangoztatása, talán érdemes a legális gyűlöletbeszéd lehetséges előnyeire is felhívni a figyelmet. Ilyen előny lehet az, hogy a Jobbik az elmúlt hetekben szakított a korábbi, kétértelmű üzeneteinek gyakorlatával, és olyan megszólalásokat tett (a zsidókról és a homoszexuálisokról), amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy náci szellemiséget  képvisel. A nyílt beszéddel könnyebb szembeszállni, mint a burkolt vagy kódolt üzenetekkel.

Előnye lehet a legális gyűlöletbeszédnek az is, hogy – úgy tűnik – a Jobbik nyílt zsidózása nyomán valamennyi fontosabb politikai erő közös platformra helyezkedett, ami egyfajta demokratikus minimum – közös, íratlan politikai normarendszer és nyelv – megszületésének halvány reményét veti fel. Ez pedig a neonáci párt elszigetelődéséhez, politikai karanténbe zárásához, és nem utolsósorban a szélsőjobb és a jobbközép szétválásához vezethet – valahogy úgy, ahogyan az 1930-as években a skandináv országokban is a külső és a belső náci fenyegetés felerősödése vezetett el a többi politikai erő összezárásához és a konszenzuskereső politikai kultúra kialakulásához.

Ezzel szemben a gyűlöletbeszéd tiltása valószínűleg supán tüneti kezelés, a probléma szőnyeg alá söprése volna, ami a gyűlölködést nem szüntetné meg, csak láthatatlanná – ezért még nehezebben kezelhetővé – tenné.

Még 2012. április 10-én a Jobbik módosító indítványt nyújtott be. Az alaptörvény IX. cikkelyét az alábbi szöveggel kívánták kiegészíteni: „Tilos a sajtószabadsággal visszaélni. A sajtószabadsággal visszaélésnek minősül különösen a többségi társadalom egyetértését nem bíró, annak bírálatát kiváltó egyes szexuális magatartászavarok – különösen az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat – népszerűsítése.”

A HVG Online szerint a Jobbik a reklám- és a médiatörvényt is hasonló szellemben módosítaná. Betiltaná azokat a reklámokat, amelyek az azonos neműek szexuális kapcsolatát „társadalmilag elfogadott, követendő példaként” mutatná be, illetve előírná, hogy a médiatartalom „nem jeleníthet meg követendő példaként és nem népszerűsíthet szexuális magatartászavart”.

A javaslat mögött bizonyára az a megfontolás húzódik meg, hogy a média terjeszti a homoszexualitást. A Jobbik megfeledkezik arról, hogy homoszexualitás már a tömegmédia előtt is volt.

Egyébként pedig – bár ezt bizonyára felesleges hozzátenni – nem szerencsés erkölcsi és ízlésbeli normákat törvénybe foglalni, mert az erkölcs és az ízlés gyorsan változik, és mert a többség (feltételezett) véleménye nem elegendő ok a kisebbség korlátozására. 

2012. április 10-én arról számolt be a Népszabadság, hogy az idén alakult CivilMédia nevű csoport – amelynek célja a médiaszabályozás civil kontrolljának erősítése – három tévéműsor ügyében készül a bírósághoz fordulni. Kárpáti József, a szervezet egyik alapítója úgy véli: a TV2 napló című műsorának „Otthagyottak” című riportja, a HírTV Keresztmetszet című műsorának gyöngyöspatai beszámolója, valamint a Magyar Televízió Cigányút című műsora a hátrányos helyzetű kisebbségeket, különösen a romákat sztereotip, a negatív előítéleteket felerősítő módon mutatja be, ami sérti a kiegyensúlyozottság kötelezettségét. A szervezet először a médiahatósághoz fordult, amely az első két műsor esetében elutasította a panaszt, a harmadik esetében még nem hozott döntést.

A cigányságot a magyar sajtó és média nagyobb része valóban előítéletesen mutatja be – jól illusztrálja ezt Bernáth Gábor és Messing Vera tartalomelemzése, amelyet a Médiakutató 2012. tavaszi száma közöl. A CivilMédiának abban is igaza lehet, hogy az egyoldalú ábrázolás erősítheti a romákkal szembeni előítéletességet – bár valószínűbb, hogy a média csupán tükrözi a társadalom előítéletességét, és az előítéletesség valódi okait máshol (például az emberek pszichés szükségleteiben és a gazdasági válságban) kellene keresni.

Ugyanakkor azonban a CivilMédia módszere vitatható. Nem volna szerencsés, ha szerkesztési kérdésekben a bíróságok döntenének – vagy ha a műsorszerkesztők fél szemmel a bíróságra sandítva hoznák meg szakmai döntéseiket. A vélemények sokszínűségébe bele kell férniük a téves, előítéletes, egyoldalú nézeteknek is. A korlátozás és a tiltás helyett, úgy gondolom, helyesebb volna azt sürgetni, hogy – a közszolgálati televízióban vagy pályázati támogatás útján a magánmédiában – több műsor jelenjen meg a romákról, árnyaltabb és sokoldalúbb képet festve róluk (lásd még a Cenzúraregiszter március 20-ai és 24-ei bejegyzéseit).

2012. április 7-én arról írt Friss Róbert a Népszabadságban, hogy a frekvenciasaga nem ér véget. Az egykori Sláger Rádió amerikai tulajdonosai a washingtoni nemzetközi bíróságon perelnek az állomás 2009-es – tehát még a többpárti Országos Rádió és Televízió Testület alatt történt – frekvenciafosztása miatt. A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) pedig a közelmúltban az InfoRádió 95,8 mHz-es frekvenciájára írt ki új pályázatot. Az állomás által használt hullámhosszra kiírt pályázat – hasonlóan a Klubrádió 95,3 mHz-es frekvenciájára kiírthoz – húsz százalékban zene sugárzását írja elő, dacára annak, hogy az InfoRádió kizárólag híreket és közügyekkel foglalkozó beszélgetéseket adott.

A médiatörvény (a 2010. évi CLXXXV. törvény) preambuluma szerint a médiaszabályozás célja „a demokratikus berendezkedés megfelelő működésének” elősegítése és „a véleménynyilvánítás és a szólás, valamint a sajtó" szabadságának megóvása. A jogszabály azt is kimondja, hogy „a médiaszolgáltatások sokszínűsége kiemelten fontos érték” (4. §). Hasonlóan fogalmazott az 1996-os rádió- és televíziótörvény is.

Az európai médiakutatók Habermas 1962-es, az amerikaiak a Hutchins-bizottság 1947-es jelentése nyomán azt mondanák, a médiának elsősorban a demokratikus nyilvánosságot, a tájékozott választói döntéshozatalt, a közügyekről folyó racionális és kritikus vitát, a politikai részvételt kell támogatnia. A rádióállomás keresőjét az FM-tartományon ma végigpörgetve Budapest térségében legalább kilenc olyan állomást találni, amely könnyűzenét sugároz. A prózarádiók zenerádióvá való átalakítása ebben a közegben aligha szolgálja a sokszínű nyilvánosság megteremtését.

A legújabb kori magyar médiatörténetet végigkísérték a hatósági frekvenciaosztással kapcsolatos viták; elég a TV3 kigolyózására, a Tilos Rádió ideiglenes elhallgattatására, a Pannon Rádió engedélyezésére, a Danubius/Sláger kontra Neo/Class FM-ügyre és a Klubrádió friss perére utalni.

Ebben a kontextusban az egyetlen elfogadható megoldást alighanem az jelentené, ha a jogalkotó – belátva a mindenkori médiahatóság kudarcát, vagyis azt, hogy az képtelen tartalmi szempontok alapján a média sokszínűsége felett őrködni – eltörölné a pályázati rendszert. A médiatörvénynek ki kellene mondania: a jövőben a frekvenciaelosztásról csak egyszerű sorsolás dönthet. A tartalmi szempontokat mellőző rendszer átlátható viszonyokat teremtene, eredményeit pedig nem lehetne vitatni.

Az állam (a hatóság) szerepét pedig a jövőben arra kellene korlátozni, hogy elősegítse és felgyorsítsa a digitális rádiózásra való átállást. Digitális sugárzással a mainál is több rádióállomás működhetne, a rádiók összességének kínálata pedig sokszínűbb lenne a mainál. Anélkül, hogy hatóság őrködne felette.

2012. április 6-án azt jelentette az Amnesty International, hogy a rendőrség nem engedélyezte a július 7-ére tervezett leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és interszexuális felvonulást, arra hivatkozva, hogy a Városliget–Andrássy út–Alkotmány utca útvonalra tervezett demonstráció a forgalom aránytalan korlátozásával járna. Július 7-e egyébként szombatra esik; Budapest forgalmát más rendezvények esetén rendszeresen korlátozzák.

A hasonló felvonulást először tavaly sem engedélyezte a rendőrség, akkor a bíróság helyezte hatályon kívül a rendőrség tiltó határozatát.

A gyülekezési (és az öltözködési) szabadság a szólásszabadság – vagy ha úgy tetszik, a kommunikációs jogok – része, alapjog.

2012. április 4-én azt írta a Mandíner Média, hogy a Médiatanács pályázattervezete szerint az egyetlen hazai hírrádió, az Inforádió 95,8 mHz-es frekvenciáját ugyanolyan feltételekkel készül meghirdetni, mint más kereskedelmi frekvenciákat.

Ha a Médiatanács valóban így jár el, ugyanaz a kérdés merül majd fel, mint korábban a Klubrádió esetében, hogy t.i. valóban az szolgálja-e a rádiózás sokszínűségét, ha a talk radiok helyett ezentúl zenerádiókat hallgathat a nagyközönség.

2012. április 2-án délután 13 óra után kevéssel váratlanul lemondott Schmitt Pál államfő. Hibáját nem ismerte be, a felelősséget továbbra is másokra hárította, így az erkölcsi katarzis elmaradt. Arra hivatkozott, hogy a köztársasági elnök az egész nemzetet hivatott képviselni, ám személye ma nem egyesíti, hanem megosztja a magyarokat.

A HVG Online történelmet csinált: a harmadik (vagy már negyedik?) köztársaság történetében először fordul elő, hogy egy tényfeltáró riport nyomán egy magas rangú közhivatalnok – ahogy mondani szokták – „távozik a közéletből”.

Én meg tévedtem, amikor azt írtam a Cenzúraregiszterben, hogy az ügy még sokáig napirenden marad, és hosszabb távon megosztja és meggyengíti a kormánypárti erőket.

Ugyanakkor joggal hívja fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós ugyancsak a HVG Online-on közölt esszéjében arra, hogy a közt. elnök egy banális ügyön bukott meg, miközben számos más, az övéénél súlyosabb ügyet feltáró riport hatástalan maradt. Aránytalanság – írja –, hogy a gazdasági visszaélések, a szociális politika kudarca, a parlamentarizmus leépítése viszont következmény nélkül marad.

A rendszerváltás óta ez a legnagyobb politikaimarketing-akció. Célja a szerepek felcserélése: az, hogy a hírek új értelmezési keretbe helyezésével Schmittet, a ragadozót áldozatként mutassák be, a Semmelweis Egyetemet, az áldozatot pedig ragadozóként. Módszere az, hogy az elnököt a körülmények és tulajdon jóhiszeműségének áldozataként ábrázolják, az egyetemet pedig rosszhiszemű, formai hibákat vétő ragadozóként. A Népszabadság Online szerint Schmitt Pál pénteki televízióinterjúja (lásd a március 31-ei bejegyzést) előtt több órás felkészítést kapott „kommunikációs szakemberek és pszichológusok hadától”.

2012. március 30-án az MTV-nek adott „exkluzív” nyilatkozatában még csak arról beszélt, hogy a Semmelweis Egyetem eljárása rosszul esett neki (lásd a március 31-ei bejegyzést). 2012. április 1-én a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjának adott újabb interjújában viszont már egyenesen felelőssé tette az egyetem vezetését.

A kommunikációs manőver néhány kulcsmozzanata:

• Az információ hitelének megkérdőjelezése/Bagatellizálás: Schmitt a Kossuth Rádióban azt nyilatkozta: a plágiumügyet „valami blogger” hozta nyilvánosságra, aki szerint a dolgozattal „valami nem volt rendben”. Ezzel áll szemben az ő véleménye, amely utóbbi szerint viszont a disszertáció „rendben volt”.
• A hangsúlyok átrendezése/Ködösítés: Schmitt független magánmédiumoknak nem, csak a közmédiának nyilatkozott. Így nem kellett válaszolnia néhány valóban fontos kérdésre (tudta-e, hogy mások dolgozatát a saját neve alatt nem nyújthatja be védésre? ha tudta, nem érzi-e felelősnek magát? ha nem tudta, fenntartja-e, hogy e nemtudás ellenére is megfelelt a kisdoktori követelményeknek?). Ezek helyett néhány mellékkörülményre terelhette a hangsúlyt, például arra, hogy a döntés meghozatalának időpontjában külföldön volt, és az ország érdekében fontos gazdasági szereplőkkel tárgyalt, a Semmelweis nem hallgatta meg, és hogy ő olimpikonként a fair play híve stb.
• Az ellenfél morális tekintélyének és kompetenciájának  megkérdőjelezése: Schmitt azt is elmondta, szerinte a kisdoktori cím megvonására csak a bíróság lett volna jogosult (vagyis nem a kisdoktori címet kiadó egyetemi bizottság, hanem egy másik testület).
• Az elnök újrapozícionálása: A média egy részében – jelesül az Echo TV-ben és a Magyar Hírlapban – megkezdődött Schmitt újrapozícionálása, annak visszatérő állítása, hogy elnöki teljesítménye és hazaszeretete messze felülmúlja elődjeiét, különösen Göncz Árpádét.

Tulassay Tivadar, a Semmelweis rektora azonnali hatállyal lemondott pozíciójáról, arra hivatkozva, hogy az egyetemet felügyelő Nemzeti Erőforrás Minisztérium részéről „bizalomvesztést” tapasztalt.

Az ügy, úgy tűnik, továbbra is napirenden marad.

Már megint velünk foglalkozik a világsajtó, ezúttal a schmittgate kapcsán. 2012. március 31-án a BBC például arról számolt be, hogy a magyar köztársasági elnök nem mond le; megemlíti azt is, hogy a kisdoktoriját vizsgáló bizottság szerint „a 215 oldalas dokumentumból több, mint 200 oldal »részleges hasonlóságot« mutat más munkákkal, illetve azok közvetlen fordítása”. A CNN szerint Schmitt „sportszerűtlenül” viselkedett.

Előző este a Magyar Televízió interjút közölt az elnökkel, amelyben az – Obersovszky Péternek a riporteri munkát szokatlan megközelítésben bemutató asszisztenciája mellett – arról beszélt, hogy jóhiszeműen járt el. Schmitt az egyetem munkatársait hibáztatta, mert azok nem hívták fel a figyelmét arra, hogy dolgozatában formai hibákat vétett. Budapesten több helyen tüntettek, Schmitt lemondását követelve.

Schmitt magyarázata nem túl meggyőző. Ha nem volt tisztában a formai kritériumokkal (vagyis nem tudta, hogy más munkáját nem adhatja be a saját neve alatt), akkor nem felelt meg a kisdoktori cím birtokosával szemben támasztható követelményeknek.

A schmittgate egyik tanulsága az, hogy a magyar sajtó egy része ma is betölti egyik legfontosabb demokratikus funkcióját, a politikai hatalom birtokosainak ellenőrzését. A viszonylag kevesek által olvasott HVG Online által feltárt plágiumügy (lásd a március 27-ei bejegyzést) valamennyi hírmédiumba és így – ilyen vagy olyan formában – szinte valamennyi választóhoz eljutott.

Azzal, hogy nem mondott le, Schmitt gondoskodott arról, hogy az ügy továbbra is napirenden maradjon. A schmittgate az elnök egykori pártjának belső megosztódásához és meggyengüléséhez vezethet, valahogy úgy, ahogyan Gyurcsány Ferenc rosszul kezelt őszödi beszéde is hozzájárult az MSZP szakadásához és választási vereségéhez. Az ügy ugyanis megosztja a Fidesz támogatóit; legalábbis erre utalnak a főként jobboldali fiatalok által követett Mandíner vonatkozó cikkeihez fűzött kommentek, amelyek között Schmitt-párti és Schmitt-ellenes bejegyzések is olvashatók.

2012. március 23-án a Lehet Más a Politika Facebook-lapjára hivatkozva a HVG Online arról számolt be, hogy bizonyos Bálint Gergelyt szociális munkást elbocsátották állásából, miután felszólalt a köztársasági elnök kisdoktorija kapcsán az előző napon rendezett flashmobon. Munkaadója a HVG értesülése szerint arra hivatkozott, hogy „politikai tevékenysége összeegyeztethetetlen a segélyszervezet alapvetően katolikus beállítottságával.”

Ugyanezen a napon a Médiatanács sajtóközleményt adott ki, amelyben az áll, hogy az NMHH 18 millió forintos bírságot rótt ki a TV2-re, mert rossz korhatár-besorolásban sugározta ÖsszeEsküvők című valóságshow-ját. A közlemény szerint „Dr. László Miklós szociológus a sajtótájékoztatón arra hívta fel a figyelmet, hogy az adatok szerint a 13–17 év közötti tinédzserek több mint ötöde nézte a műsort. Ez azért is aggályos, mert a serdülők számára a médiában, főként a valóságshow-kban megjelenő szereplők negatív viselkedési mintával szolgálhatnak – tette hozzá a szakember. Dr. Kutassy Jenő, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének képviselője kifejtette, hogy ... az ÖsszeEsküvők című műsor csak provokáló díszletként használta a párválasztást, elsősorban a másik kijátszására, legyőzésére ösztönözve a szereplőket, és alapjaiban kérdőjelezte meg a párválasztás, a házasság és a család értékeit.” Lásd még a 2012. január 1-ei bejegyzést.

Szintén ezen a napon a Társaság a Szabadságjogokért közleményben tiltakozott, mert „Font Sándor kormánypárti képviselő módosító javaslata értelmében az információszabadság korlátozható lehet, amennyiben az adatok közérthető formában történő megismeréséhez szakértelemre lenne szükség”.

Ugyancsak március 28-án a Center for Global Communication Studies at the University of Pennsylvania's Annenberg School of Communication, az American Austrian Foundation és a Bécsi Diplomáciai Akadémia Megfordult politikai fordulatok: gondolatok a tájékoztatásról és a demokráciáról 2011 után (Transitions Transformed: Ideas of Information and Democracy post-2011) címmel szemináriumot tartott Bécsben. A médiakutatók, diplomaták és gyakorló politikusok részvételével megrendezett esemény témája Irán, Kína és Magyarország médiájának helyzete volt. Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár arról beszélt, hogy a szólásszabadság szabályozásának különböző normái és gyakorlatai vannak a különböző európai uniós tagországokban; a szólásszabadság helyzetéről szóló vitát hitvitának (theology) nevezte. Mesterházy Attila, az MSZP elnöke szerint a magyar médiaszabályozásról szóló vitában máig nincs válasz arra a kérdésre, miért egyszínű – politikai értelemben – a Médiatanács, és milyen szempontok szerint osztják szét az állami vállalatok hirdetéseit. E blog szerény szerzője ugyanitt arról beszélt, hogy 1996 és 2010 között a magyar médiapolitikát a többpárti konszenzus jellemezte, míg a 2010-es médiaszabályozás az ellenzéki pártok és a szakmai szervezetekkel folytatott előzetes konzultáció nélkül született meg, és a médiapolitikára mint zéró összegű játékra tekint.

1972-ben a Washington Post két munkatársa, Bob Woodward és Carl Bernstein feltárta, hogy a republikánus Nixon emberei a washingtoni Watergate-házban törvénytelenül hallgatták le az elnök demokrata ellenfeleit. Nixon sokáig fedezte alkalmazottait, így az ügy 1974-ig tartó cikksorozat megjelenéshez vezetett; az elnök ekkor lemondott. Daniel C. Hallin amerikai médiakutató szerint fontos momentum, hogy „Nixon két évvel azután mondott le, hogy a botrány először napvilágra került, és valószínűleg megmenthette volna a bőrét, ha idejében »leírja a veszteségeit« [azaz kirúgja kompromittálódott embereit      – B. L. P.], és kerüli mindazokat a konfrontációkat, amelyek a botrány eszkalálódásához vezettek.”

2012-ben a HVG munkatársa, György Miklós feltárta, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök 1992-es keltezésű kisdoktori disszertációjának nagy része közönséges plágium. Orbán miniszterelnök azonban fedezte emberét, így az ügy hónapokig tartó cikksorozat megjelenéséhez vezetett. A plágiumügyet vizsgáló, 2012. március 27-én közzétett szakértői jelentésből egyértelműen az derült ki, hogy az államfő disszertációja két korábban készült munkából volt kiollózva. A Schmittet jelölő Fidesznek a jelentés után néhány órával kiadott közleményében azonban csak annyi áll, hogy: „a köztársasági elnök kisdoktoriját vizsgáló bizottság jelentése megnyugtató lezárása lehet azon feltevéseknek, amelyek szerint kérdéses az államfő dolgozatának eredetisége.”

Az ügy tehát még hetekig, hónapokig, vagy akár évekig elhúzódhat. Ha Orbán „idejében leírja a veszteségeit”, és kerüli mindazokat a konfrontációkat, amelyek az ügy eszkalálódásához vezettek, akkor... 

A roma szervezetek után a Milla is megszólalt a Pesty-féle „romafilm” ügyében. Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért-csoport Facebook-bejegyzésében az áll, hogy a roma szervezetek tiltakozása „a civil érdekérvényesítés nagyszerű példája. A közmédia nem ismétli meg Pesty László botrányos »dokumentumfilmjét«. Maradéktalanul elégedettek azonban akkor lehetnénk, ha a jövőben fel sem merülne, hogy ilyen vagy akár ehhez hasonló műsort sugározzon bármely csatorna.”

A roma szervezetek még csak azért tiltakoztak, mert a vitatott műsort közpénzekből finanszírozott csatorna sugározta (lásd a március 20-ai bejegyzést). A Milla ennél tovább megy: semmilyen csatornán – értsd: sem a közpénzből, sem a magánpénzből finanszírozott csatornákon – nem akar olyan filmet látni, amely előítéletes/rasszista/ politikailag inkorrekt.

A közmédia esetében nem látszik tarthatónak az az érv, hogy nem szabad olyan műsort sugározni, amely sérti az adófizetők valamely csoportját, mert szinte bármilyen tartalmat sértőnek érezhet az adófizetők valamely csoportja. A szentmise-közvetítés az ateistákat bántja (mert a tudománnyal összeegyeztethetetlen sületlenségekre tanítja fejlődésben lévő gyermekeiket), az evolucionista álláspont bemutatása pedig a hívőknek fáj (mert szembemegy a Jóisten akaratával, és a tévét néző gyermekeik is biztos elkárhoznak).

A közmédiától legfeljebb azt lehetne megkövetelni, hogy igyekezzen minél több álláspontot bemutatni és ütköztetni. Azt, hogy tiltson le egy műsort – hát ezt nem, ez közönséges cenzúrakísérlet. Még akkor is, ha a roma szervezetek és a jogvédők érzékenysége egyébként érthető.

A magánmédia esetében még a közpénz/adófizető-érvre sem lehet hivatkozni. Az pedig kevés ok egy műsor korlátozására, hogy annak tartalma sért valakit.

Mert sértőnek rendszerint egyszerűen azt a műsort nevezik az emberek, ami nem tetszik nekik, vagyis amit szubjektíve elfogadhatatlannak tartanak, mert az szerintük erkölcstelen vagy politikailag inkorrekt vagy faktuálisan téves vagy tudománytalan vagy elfogult vagy egyoldalú vagy politikailag motivált vagy emberijog-ellenes vagy a jó ízlésbe ütközik vagy árt a kiskorúak fejlődésének vagy ellenkezik Mohamed próféta és a Szent Tekercsek tanításaival stb. A megfelelő címkét mindenki ízlése szerint választhatja ki. A különféle ürügyekből a választék hatalmas, és némi kreativitással a végtelenségig bővíthető.

Az efféle ürügyek közös nevezője az, hogy hangoztatóik nem a saját nemtetszésükre hivatkoznak (mert ezt szerénységük tiltja), hanem valamilyen univerzálisnak tekintett értékre (amelynek ők csupán szorgos napszámosai). Pedig csak arról van szó, hogy nem tetszik nekik. Ez viszont magánügy, nem közügy.

A Milla tehát téved.

Jó volna tudni, hogy a hivatkozott bejegyzés a Milla mint szervezet „hivatalos” álláspontja-e, vagy csak az idézett Facebook-szerző különvéleménye. Mert szokatlan, hogy egy sajtószabadság-párti szervezet bejegyzése a cenzúra bevezetését sürgesse.

2012. március 23-án az NMHH bejelentette, hogy a Klubrádió ügyében másodfokú bírósághoz fordul. Az alábbiakban a médiahatóság sajtóközleménye olvasható, kommentár nélkül, teljes hosszában:

„A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) minden hatáskörébe tartozó ügyben, így a Klubrádió ügyében is a törvényesség és jogállamiság oldalán áll. Minden médiapiaci szereplő alapvető érdeke, hogy a jogállam nyújtotta átlátható és biztonságos keretek között működhessen.

A médiahatóság ezért egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy minden szereplőnek segítségére legyen a médiapiacon kialakuló esetleges bizonytalanságok kiküszöbölésében. A Budapest 92,9 MHz-es frekvencia ügyében is az a legfontosabb, hogy egyértelmű, minden bizonytalanságtól mentes jogi helyzet alakuljon ki.

Annak, hogy ez az ügy végső nyugvópontra juthasson, az első fokú nem jogerős bírósági döntés több ellentmondása mellett az is akadálya, hogy a döntés nem tartalmaz egy alapvető információt. Nem tartalmazza azt, hogy a bíróság mikortól tekinti érvényesnek a Klubrádió általa létrehozott műsorszolgáltatási szerződését. Márpedig egy jogállamban minden szerződésnek alapvető tartalmi követelménye, hogy érvényességének kezdő dátuma világosan és egyértelműen meg legyen határozva.

Az első fokú nem jogerős bírósági döntés e hiányossága bizonytalan jogi helyzetet teremt a Klubrádió számára. Ezt a bizonytalanságot az NMHH egyféleképpen oldhatja fel: él a jogállam adta lehetőségével, és a helyzet megnyugtató tisztázása érdekében a másodfokú bírósághoz fordul.”

2012. március 22-én azt mondta ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász a Lánchíd Rádióban, hogy az Európai Unió, az emberi jogi szervezetek és a nemzetközi sajtó állításai kapcsán a magyar államnak pert kellene indítania, ha azok „kimutatható kárt” – például a turisztikai mutatókban mérhető romlást – okoznak neki. Hozzátette, ezekkel szemben az államnak ellenpropagandát kell indítani. Az „igaztalan vádakra” példaként azt az állítást hozta fel, hogy Magyarországon antiszemitizmus van. Hozzátette: az államot, a kormányzatot és a magyarokat nagyon nehéz szétválasztani, ezért ezek a támadások nemcsak a kormányzatot, de az egész országot mint közösséget érik.

2012. március 21-én a Társaság a Szabadságjogokért sajtóközleményt adott ki, amelyben úgy fogalmaz, a sajtó szabadságának alapelve „végtelenül egyszerű: tartalma alapján nem lehet különbséget tenni szólás és szólás, vélemény és vélemény között”. A TASZ filmjében a szervezet munkatársai, Hegyi Szabolcs és Simon Éva röviden áttekintik a magyar médiatörvény kritikus tartalmi rendelkezésit, köztük „a közerkölcs sérelmét”. A szervezet egyúttal mindenkit felhív arra, hogy ha akadályozzák véleménye szabad kifejtésében, forduljon jogszegélyszolgálatához.

2012. március 20-án arról számolt be a Magyar Nemzet Online, hogy a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom és az Ide tartozunk! Facebook-csoport arra kérte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapot: vonja felelősségre Pesty Lászlót, akinek Cigány út című dokumentumfilmjét a köztévé március 7-én sugározta, és tekintsen el a műsor március 21-ére tervezett ismétlésétől. A két civil csoport szerint a műsor romaellenes előítéleteket sugárzott és erősített meg, és az ilyennek nincs helye az adófizetői pénzből fenntartott köztelevízióban. Az MTVA közölte: nem ismétlik meg a műsor sugárzását.

Akár előítéletes volt a mondott műsor, akár nem, az általában jó kérdés, hogy a közmédia sugározhat-e olyan műsorokat, amelyek sértik a lakosság egyes csoportjainak méltóságát. Egyfelől érvelhetünk úgy, hogy nem, hiszen az adófizetők pénzéből nem szabad olyan intézményt finanszírozni, amely az adófizetők egyes csoportjainak diszkriminációjára szólít fel, ha mégoly burkoltan is. Másfelől viszont mondhatjuk azt, hogy igen, mert túl nehéz meghúzni a határt; szinte nem találunk olyan tartalmat, amelyet az adófizetőknek ez vagy az a csoportja így vagy úgy ne találna sértőnek.

A magyar eset némileg hasonló ahhoz, amikor Nagy-Britanniában a közelmúltban egy cigányszervezet tiltakozott a Bazi nagy roma lagzi (Big Fat Gypsy Weddings) című dokumentumsorozatot „Bigger. Fatter. Gypsier.” felirattal népszerűsítő plakátok ellen. A szintén közszolgálati státusú Channel 4-on sugárzott műsor egyébként cseppet sem igyekezett hízelgő képet nyújtani az ottani romákról. Ám ebben az esetben heteken át futó sorozatról volt szó, amely összességében alapos, árnyalt és sokszempontú képet festett a „traveller”-ekről, és számos romának kínált megszólalási lehetőséget.

Talán a Magyar Televízió is akkor járna el helyesen, ha nem a műsor ismétléséről mondana le, hanem sorozatot készítene, amelyben sok roma és nem roma mondhatna véleményt a magyar cigányság helyzetéről. Vagyis ahelyett, hogy leveszi a kérdést a napirendről, inkább valamennyi álláspontnak méltányosan megszólalási lehetőséget nyújtana.

2012. március 17-én arról tudósított a HVG Online, hogy az Olasz Országos Sajtószövetség a Kunigunda utcai MTV székház előtt korábban éhségsztrájkot folytató Nagy Navarro Balázsnak és Szávuly Arankának ítélte az Év Újságírója (International Award Reporter of the Year) díjat.

Van-e olyan, hogy gyáva színház?

Dorota Masłowska-Kabai Lóránt: Lángoló kerékpár

Rendezte: Kamondi Zoltán (Bárka színház)

Iványi György írása

Bizonyára Németh. G. Béla irodalomórái sem múltak el nyomtalanul – a tanár úr, később bölcsész-generációk professzora, némi 56-os munkástanácsozás miatt átmenetileg gimnáziumi katedrára száműzetett  –, ám a színházat megérteni mégis az 1964-es év egy kegyelmi pillanatában kezdtem.

A szintúgy száműzetésben, a Nagymező utcai Petőfi-színház helyén működő Nemzetiben statisztáltam. Lear király. Básti Lajos, Kálmán György, Kállai Ferenc, Törőcsik, Máthé Erzsi… Történelem. Az enyém se volt rossz szerep: Lear testőreként, karddal a kezemben, át kellett ugranom egy asztalt. Kaszkadőr-gázsi járt érte, és a második kép után mehettem dolgomra.

Az ugye, hallatlan dolog volt, hogy Básti Lajos a társulat előtt instruáltassék, amint az is, hogy Major Tamás, az igazgató-főrendező nyilvánosan pofázzék bele a rendező, Marton Endre dolgába. Ám aznap Major megnézte az őszi szezon első Lear-jét, a szünetben hátrajött, és az öltöző-folyosón megállította Bástit. Én olyan jelentéktelen lehettem, arcomon a testőr-szakáll ragasztójának éppen lemosott maradékaival, mint egy ott felejtett kellék. Észre se vettek.

„Kérlek Lajos – mondta Major – nyáron te megint elfelejtetted, hogy ez a Lear egy faszfej.”

Bennem négy világ dőlt egymásra, nagy csörömpöléssel. Az isteni Shakespeare hatalmas Learjéről azt mondja az ország első rendezője a színész-királynak, hogy… Tiszteltem még a nagy embereket, akkoriban. Viszont már sejtettem, hogy a színház mindig üzen.

Major mondata azóta kicsírázott. Meg kell találni a kulcsot. Nem egysíkú a személyiség, bujkálhat benne sok minden, de a többi tulajdonságát se értem, ha nem értem a lényeget. Hamlet kallódó értelmiségi: művelt, okos, mindent ért, ám cselekedni nem tud, s ha mégis, csak bajt csinál. Macbeth-et imádott, ám roppant ambiciózus felesége rángatja a farkánál fogva. Henrik, amint királlyá szenteltetik, rögvest elárulja ifjúkora barátait. Prospero pedig, az elűzött zsarnok – a legsötétebb, Shakespeare gazdag gazember-kínálatából – három megmaradt alattvalóját szívatja: egyetlen rabszolgáját, kegyencét és a saját lányát. Aztán iparkodik vissza Firenzébe, rémuralmat csinálni. Még a pálcáját is eltöri, nehogy má’ másnak is hatalma legyen.

Az igazat mondd, ne csak a valódit.

 * * *

Dorota Masłowska színműve a Bárkában, Lángoló kerékpár, eredeti címén „Megvagyunk egymással”. Arról szól, hogy dehogy vagyunk. Panel-prolik. Nehézéletű anya; elformátlanodott szomszéd-szerető; a net világába menekülő csúnya lány; egykori szépségéből és a polgári lét ígéretéből tolószékbe nyomorodott nagymama; az ütkop készüléken át egyetlen szobájukba tolakodó tévéceleb (Ónodi Eszter brilliánsan közönséges alakítása)… Jaj, dehogy lengyelek. Csak annyira, amennyire Lear, Henrik angol, Macbeth skót, Prospero firenzei. Itt élnek Gazdagréten, Káposztásmegyeren, Őrmezőn. S ha nem itt élnének – mifenének akkor bemutatni a darabot?

„Az angolok Angliában élnek és tudnak angolul, a franciák Franciaországban és tudnak franciául, de én csak Lengyelországba élek és csak lengyelül tudok” - panaszkodik a lány. Roppant hamisan hangzik ez az Üllői úton.  És itt, ebben a néhány másodpercben megszólal egy nagyon halk hang a színfalak mögül: Magyarországon és csak magyarul… Olvass a sorok között.

Tudta a rendező, Kamondi Zoltán, hogy Masłowska darabja itt, csak magyarul és Magyarországról érvényes. Ha Lengyelországról szól, akkor nem érvényes. Ezért bízta meg Kabai Lórántot, hogy írja át a fordítást, írja meg a magyar változatot. Aztán a színház igazgatója, Seress Zoltán úgy döntött, hogy vissza kell lengyelesíteni a szöveget. A főpróba előtt egy nappal. A bemutató megmenekült. Teljesen feleslegesen.

Nem ezt a darabot próbáltuk – mondja nagyon szomorúan Kabai a prae.hu interjújában Balassa Eszternek 

„A Lángoló kerékpár című előadás tényeket kíván felmutatni a mai magyar helyzetről és ennek közvetlen előzményéről, a második világháborúról” – írja a színlap. Mi van?

2012. március 15-én a HVG Online beszámolója szerint az Egymillióan a sajtószabadságért-szervezet a Szabad sajtó útján rendezett tüntetést a magyarországi sajtószabadság helyzete ellen tiltakozva. Ugyanitt beiktatták Pityinger László aka Dopeman alternatív köztársasági elnököt. Mellette beszédet tartott Galkó Balázs, Kulka János, Majtényi László és Parti Nagy Lajos is. A demonstrálók a környékbeli utcákat is megtöltötték. Felolvasták a Milla 12 pontját is (lásd a március 8-ai bejegyzést).

Ugyanezen a napon szélsőjobboldali tömegek több száz fős csoportja a Magyar Televízió volt (Szabadság téri) székháza előtt demonstrált.

Szintén ezen a napon az Index azt jelentette, hogy a So si? című roma honlap újságíróit az előzetes egyeztetés ellenére sem engedték be a parlamentbe a Kossuth-díj átadási ceremóniájára, amelyen Szentandrássy István cigány festőművész is kitüntetést kapott. Ugyancsak az Index számolt be a bama.hu időközben hozzáférhetetlenné vált híre nyomán arról, hogy Mohácson még az előző napon a rendőrök bilincsbe verve vezették el azt a tüntetőt, aki az önkormányzat március 15-ei ünnepélyét „Diktátor, diktátor!” bekiabálással zavarta meg, Szekó József polgármesterre mutatva.

2012. március 14-én arról számolt be a HVG Online, hogy az Országos Mentőszolgálat – szakítva korábbi gyakorlatával – csak pénzért hajlandó biztosítani az Egymillióan a sajtószabadságért-csoport másnapra tervezett demonstrációját. A tudósítás arról nem szól, hogy az OMSZ a Békemenet demonstrációját is pénzért kívánja-e biztosítani. A Magyar Rádió kora esti Krónikája nem tartotta fontosnak beszámolni e szokatlan fejleményről, arról azonban hosszasan tudósított, hogy a győri Rába Művek továbbra is gyárt, az „immár hagyományosnak tekinthető” amerikai megrendelésre, traktorfutóműveket.

Ugyanezen a napon az Index arról tudósított, hogy a bíróság döntése értelmében az NMHH-nak új pályázatot kell kiírnia a Klubrádió vitatott, 95,3 mHz-es frekvenciájára.

 2012. március 13-án a Véleményvezér „Március 15.: kösz, nem kérünk importtüntetőket!” címmel közölt bejegyzést. Abból az apropóból, hogy az Index beszámolói szerint  szerint a nemzeti ünnepre tervezett kormánypárti Békemenetre a Gazeta Polska felhívására Lengyelországból, a Milla ugyanakkora tervezett ellenzéki demonstrációjára pedig a Libération buzdítására Franciaországból érkeznek résztvevők. A Véleményvezér szerint a külföldi tüntetők „olyasmibe szólnak bele, amihez semmi közük, aminek következményeit nem nekik kell viselniük”.

A Véleményvezér téved.

Azzal talán ő is egyetért, hogy az iraki vagy a líbiai diktátor külföldi segítséggel való elmozdítása indokolt volt, holott a külföld ott is olyasmibe szólt bele, amihez – látszólag – nem volt köze; olyasmibe, aminek következményeit nem neki kellett viselnie. Magyarország persze nem Irak és nem Líbia, de nincs okunk arra, hogy azt mondjuk: a kisebb jogsértés még belügy, a nagyobb már indokolja a külföldi beavatkozást. A kisebb és a nagyobb jogsértés között csak önkényesen lehetne meghúzni a határt, technikai értelemben csupán mennyiségi, és nem minőségi különbség van közöttük.

Ráadásul erősen kétséges, hogy a magyarországi médiaszabadság-deficitet eredményező médiaszabályozásnak ne lennének következményei mondjuk Franciaországra nézve. Magyarország az Európai Unió tagja. Bármi, amit tesz, precedensértékű. Ha Európa szemet huny a magyar jogsértés felett, utána bármely tagországa hasonlóra ragadtathatja magát, és Magyarországra mutatva igazolhatja cselekedetét.

Örüljünk inkább, hogy vannak külföldi barátaink, akik hajlandóak szót emelni a mi érdekünkben.

2012. március 12-én a Magyar Nemzet Online munkatársa gúnyos hangvételű írásban elemezte a Cenzúraregisztert és más hasonszőrű honlapokat, köztük a Mérték Médiaelemző Műhelyét és az Emasát. Köszönet érte.

A szerző, Bíró Mátyás azon ironizál, hogy „diktatúrában élünk és kedvenc lapjainkhoz, pölö a Népszabihoz vagy a 168 Órához is csak szamizdatként lehet hozzájutni ... egyre nehezebb kijátszani a médiaterror és cenzúra éber őreinek figyelmét”.

Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy ezek a gondolatok nem tőlem származnak. Én csupán azt állítom, hogy a sajtószabadság helyzete ma rosszabb Magyarországon, mint korábban volt, valamint rosszabb, mint a legtöbb kelet-közép-európai és szinte valamennyi nyugat-európai országban. Mint korábban írtam – kár, hogy ez elkerülte a szigorú recenzens figyelmét –, egy országban nem feltétlenül cenzúra vagy sajtószabadság van, mert a két végpont között számos fokozat lehet. Ezért szokták a sajtószabadság helyzetét a korábbi állapothoz és más országok párhuzamos állapotához hasonlítani, mint azt a Reporters Without Borders és a Freedom House is teszi.

Továbbá azt állítottam, hogy az Orbán-kormány a média fősodrát vonta a felügyelete alá. Az, hogy mit írnak a kis példányszámú napi- és hetilapok, valamint a honlapok, nem érdekli. Mindaddig ugyanis, amíg ezek működhetnek, nevetve mutathat rájuk: Mit akartok? Hát sajtószabadság van! Ha nem lenne, ti sem beszélhetnétek!

2012. március 11-én a Facebookon működő Szólarádió-csoport – amely eredetileg azért alakult, hogy a közrádióban a kormányváltás óta végbement változásokat vitassa meg –, nyilvános és ingyenes konferenciát hirdetett 2012. április 12-ére.

2012. március 9-én az Élet és Irodalom mellékleteként a Magyar Újságírók Országos Szövetsége gondozásában megjelent a Marczius Tizenötödike című kiadvány, amely egyebek mellett a magyar sajtószabadság kérdésével is foglalkozik.

A MÚOSZ állásfoglalásában az áll, hogy „a hatalomban egymást követő politikai elit [sic] mindeddig a szükségesnél nagyobb befolyást akart gyakorolni a média felett. Visszaélve a médiamunkások kiszolgáltatott helyzetével és a törvényhozói hatalommal, ezt, különösen napjainkban, sikerült is megvalósítania. Pedig a nyilvánosság hiányai a demokrácia működését alapjaiban veszélyeztetik!” A média – különösen a közszolgálati és az önkormányzati média – kiszolgáltatott helyzete miatt az újságíró-szervezet átfogó társadalmi és szakmai vitát kezdeményez.

Szerintem kissé megkésve, mert az új médiaszabályozás és a média kormányzati ellenőrzése ma már befejezett tény. Úgy vélem, ideje megfontolni a tiltakozás radikálisabb formáit – akár a parlamenti tudósítások bojkottját vagy egy országos újságíró-sztrájkot is –, még akkor is, ha a magyar újságíró-társadalom megosztottságát ismerve csekély az esélye annak, hogy valamennyi újságíró és médium csatlakozik.

A kiadványban szerepel a Mérték Médiaelemző Műhely és e blog szerzőjének írása is. A melléklet a jövő héten a Népszavában is megjelenik – a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban sajnos nem.

2012. március 8-án az Index arról számolt be, hogy a rendőrség személyes adattal való visszaélés gyanúja miatt kihallgatta a szalaiannamaria.com honlap készítőjét. Bizonyos Pblue ugyanis – a médiatörvény elleni tiltakozásul – pornográf helyzetben ábrázolta a Médiatanács elnökét. A dolog pikantériája, a szó szoros értelmében, hogy a médiahatóság vezetője pályája kezdetén a Wikipedia szerint a Miami Press című erotikus magazin főszerkesztőjeként dolgozott. 

Ugyanezen a napon a Milla (Egymillióan a magyar sajtószabadságért) tüntetést hirdetett március 15-én 15 órára a budapesti Szabad Sajtó útjára. A szervezet nemcsak a szólásszabadság helyreállítását követeli, hanem vallásszabadságot, arányos választási rendszert, átlátható pártfinanszírozást, progresszív adórendszert, az esélyegyenlőséget biztosító szociálpolitikát, független igazságszolgáltatást, átlátható jogalkotást, a közérdekű adatok nyilvánosságát és az európai értékek melletti kiállást is.

Mint ismert, ugyanarra a napra a kormánypárti Békemenet is demonstrációt szervez az MTA épülete, majd a parlament elé.

Kezdődhet a számháború.

A cenzúra egyidős az emberi civilizációval – szemben a szólásszabadság eszményével, amely csak a felvilágosodás korának hajnalán született meg. A tömegközlési eszközök kezdetben a politikai és az egyházi elitek ellenőrzése alatt álltak, amelyek a saját hatalmuk, ideológiájuk és legitimációjuk megerősítésére használták őket. Az uralkodó elitek a sajtóban a felforgatás potenciális eszközét látták. Mint Denis McQuail fogalmaz: „A hírlap kezdettől fogva a fennálló hatalom valóságos vagy lehetséges ellenfele volt, és így is tekintett önmagára. A sajtótörténetben éppoly sűrűn felbukkannak a nyomdászokkal, szerkesztőkkel és újságírókkal szembeni erőszak képei, mint a közlés szabadságáért – gyakran a szabadság, a demokrácia és a polgárjogok szélesebb körű mozgalma keretében – vívott folyamatos küzdelem. A föld alá kényszerített sajtónak az idegen megszállás vagy a diktatórikus uralom alatt játszott szerepét mindmáig ünneplik. A sajtó ilyetén önképét a fennálló hatalom is gyakran megerősítette, amikor bosszantónak és kellemetlennek (bár olykor formálhatónak, sőt kiszolgáltatottnak) minősítette a sajtót.”

Az írásművek megsemmisítése a mindenkori hatalom egyik legősibb eszköze az alternatív gondolatok marginalizálására és a másként gondolkodók elhallgattatására. Az Ótestamentum szerint az időszámításunk előtti 7. és 6. század fordulóján Jojákim, Júda királya elégettette Jeremiás túl borúlátónak ítélt próféciáját. Néhány száz évvel később, i.e. 221-ben – más források szerint 213-ban – Shih Huang-Ti kínai császár egy egész könyvtárat égettetett porig, hogy megsemmisítse az ország múltját dokumentáló összes iratot. A régi Rómában a censor könyvtekercsek elégetésével őrködött az erkölcsök felett. A tridenti zsinaton összeállított és 1564-ben kihirdetett, a római inkvizíciónak útmutatóul szolgáló Index Librorum Prohibitorum a katolikus hívektől tiltott könyveket sorolta fel. Az évszázadok során összesen mintegy tízezer címet felölelő, de folyamatosan változó összetételű „feketelistán” szerepelt egyebek mellett Rabelais Gargantua és Pantagruel, illetve Machiavelli A fejedelem című műve, valamint Boccaccio Dekameronjából a képmutató inkvizítorról szóló történet. Az utolsó, 1948-ban kiadott index 1966-ig volt érvényben. Az inkvizíció egyik ága – a spanyol – nemcsak Európában, hanem az Új­világban is tevékeny volt: Peruban az inkvizítorok égették el a maja kultúra egyedülálló forrását, a Maja Kódexet. 1933-tól a Harmadik Birodalom nagyvárosainak utcáin rendszeresen máglyát raktak a zsidónak, illetve a kommunistának tartott szerzők műveiből. 1990 és 1999 között Koszovó összes könyvtárában megsemmisítették az albán nyelvű könyveket. A 21. század elején az afganisztáni tálib kormány betiltott minden olyan könyvet, amelyet az ország területén kívül állítottak elő.

A mindenkori hatalom nemcsak az írott és a nyomtatott beszéd, hanem a kommunikáció valamennyi válfaja felett igyekezett cenzúrát gyakorolni. Különösen a művészetek gyakorlóinak kellett gyakran elszenvedniük a szólás szabadságát csorbító, zömmel vallási vagy politikai gyökerű nyomásgyakorlást. Angliában I. Erzsébet királynő parancsára Shakespeare II. Richárdjából még a szerző életében kivágták azt a jelenetet, amely a király bukásáról szól. Németországban, Mannheimben 1853-ban perbe fogták és meztelenkedésért elítélték a Milói Vénusz című szobrot. Az amerikai New York államban található Buffalo városában 1911-ben a katolikus klérus unszolására felöltöztették a fedet­len keblű szobrokat, köztük az említett Milói Vénusz reprodukcióját. New Yorkban 1933-ban Nelson Rockefeller falfestményt rendelt Diego Rivera mexikói festőtől Az emberi ész leigázza a természetet címmel az RCA új épületére; a megrendelés arra is kitért, hogy a képen szerepeljen egy „nagy vezető” is. Amikor a festő Vlagyimir Iljics Lenin portréját festette művére, a pénzember az egész freskót leromboltatta. Az Egyesült Királyságban 1977-ben a BBC feketelistára tette a Sex Pistols God Save the Queen című számát, amelyben a zenekar sajátos módon értelmezte újra a brit nemzeti himnuszt („Isten óvd a királynőt / és a fasiszta kormányt…”); a közszolgálati médium azzal érvelt, hogy a zenekar a „rossz ízlést” szolgálja.

A cenzúra történetének egyes epizódjai groteszk képet festenek arról, ahogyan a történelem megismétli magát. A minden irányban terjeszkedő régi Róma betiltotta Arisztophanész i.e. 411-ben írt drámáját, a Lysistratát, mert az ellenezte a háborút – és ugyanennek a darabnak a fennmaradt példányait még az 1950-es években is elkobozták az Egyesült Államokban, ezúttal arra hivatkozva, hogy a mű „obszcén” jeleneteket tartalmaz. Hasonlóan járt Michelangelo: a Sixtusi Kápolnában látható freskója, az 1541-ben készült Utolsó ítélet figuráira néhány évvel később, 1558-ban ruhát festettek – 1939 és 1969 között pedig a kaliforniai Forest Lawn Memorial Parkban falevéllel takarták el a Dávid-szobráról készült reprodukció ágyékát.

Nemcsak a művészek, hanem a kutatók is szembetalálkoztak a cenzúrával. Ismert, hogy Galilei kéziratos formában, mai kifejezéssel: szamizdatban terjesztette a katolikus egyház tanításával dacoló eszméit. Talán kevésbé ismert, hogy Tennessee állam 1927-ben megtiltotta Darwin evolúciós elméletének tanítását.

Sokszor sújtotta cenzúra az egyéni önkifejezés egyik legfontosabb eszközét: az öltözködést is. 1294-ben franciaországi Szép Fülöp úgy rendelkezett, hogy a polgárok nem viselhetnek mókusprém ruhát, és nem hordhatnak ékköveket. A 16. század közepén a kálvinista Genf tiltotta az „erkölcstelenül” magas frizura viseletét. Az 1960-as években az Egyesült Királyságban (és egyébként Magyarországon is) a rendőrség zaklatta azokat a férfiakat, akik hosszúra növesztették hajukat.

A cenzúra nemcsak a műveket, hanem gyakran az alkotókat is üldözte. A korai cenzúra egyik – kétségtelenül radikális – megnyilvánulásának tekinthetjük a vallásalapító Jézus Krisztus keresztre feszítését. A már említett Galilei életének utolsó éveit kénytelen volt házi őrizetben tölteni. Az államszocialista Magyarországon az 1970-es években rövid időre bebörtönözték, az 1980-as években zaklatták, publikálási tilalommal sújtották a szamizdat-kiadványok szerzőit és szerkesztőit. 1989-ben Khomeini ajatollah iráni vallási vezető Salman Rushdie, a Sátáni versek szerzőjének meggyilkolására szólította fel híveit; a „fatva” azóta is érvényben van. 2006-ban iszlám szervezetek vérdíjat tűztek ki Kurt Westergaard dán karikaturista fejére, aki Mohamed prófétáról közölt gúnyrajzot.

A mindenkori cenzorok megkérdőjelezik polgártársaik ítélőképességét, és maguknak vindikálják a jogot, hogy helyettük mérlegeljenek és döntsenek – e törekvésüket pedig legitimálniuk kell. A cenzúrát mindig valamilyen magasabb rendűnek tekintett értékre – az „isteni kinyilatkoztatásra”, az „államérdekre”, a „jó ízlésre” vagy „a kiskorúak védelmére” – hivatkozva indokolják . Az idő múlt, de sem az indokok, sem a módszerek nem változtak sokat.

Források:

Atkins, Robert (é.n.): A Brief and Idiosyncratic History of Censorhip.

Briggs, Asa & Burke, Peter (2004): A média társadalomtörténete. Gutenbergtől az internetig. Budapest: Napvilág Kiadó. 

Kunczik, Michael (2001): A demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár, 7–21. 

McQuail, Denis (2003): A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris Kiadó.

Newth, Mette (2001): The Long History of Censorhip.

Savage, Jon (1991): England’s Dreaming. Sex Pistols and Punk Rock. London: Faber and Faber Ltd.

Sweeney, Michael S. (2003): Censorship. In: Johnston, Donald (ed.): Encyclopedia of International Media and Communications. San Diego, USA: Academic Press.

Voorhoof, Dirk (1998): Guaranteeing the freedom and independence of the media. In: Tarschys, Daniel (ed.): Media and Democracy. Germany: Council of Europe.

Még 2012. március 2-ai, de annál fontosabb hír (köszönet érte beküldőjének), hogy a magyar nyelvű szlovákiai hírportál, a parameter.sk pert nyert a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériummal szemben. A KIM a budapesti bíróság szerint jogtalanul próbált egy másfél millió forintos támogatást visszaperelni a médiumtól arra hivatkozva, hogy az „nem nyújtott objektív tájékoztatást”. A nem jogerős határozat arra kötelezi a KIM-et, hogy a támogatás fennmaradó részét, további másfél millió forintot 15 napon belül utalja át a hírportált üzemeltető DARCUS Kft.-nek.

Az „objektivitás” hiánya ebben az esetben azt jelentette, hogy a hírportál kritikus volt a magyar kormányzattal szemben. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint ugyanis „elfogadhatatlan hangnemben” írt magyar kormányzati politikusokról – írja a HVG online.

Répás bizonyára összekeveri az államot és a kormányt, a hírportálnak ugyanis az adófizetők pénzéből, nem a kormányzati politikusok zsebéből nyújtottak támogatást – mondanám, ha egyébként nem lenne világos az üzenet. A kormányzat képviselője ugyanis őszintén és egyértelműen beszélt, amikor a Paraméterrel példát kívánt statuálni: azt üzente valamennyi médiumnak, hogy aki nem paríroz, az ne is számítson támogatásra.

2012. március 4-én arról számolt be az Index, hogy Kertész Ákos Kossuth-díjas író még februárban Kanadába utazott, és menekültstátusért folyamodott. Az Amerikai Népszava szerint döntésének oka az, hogy Magyarországon jobboldali politikai hecckampány indult ellene, Budapest megvonta tőle díszpolgári címét, folyamatosan zaklatták, és fizikailag is megfenyegették. Mint ismert, egy publicisztikájában még 2011. augusztus 29-én azt írta: „A magyar genetikusan alattvaló. ... A legsúlyosabb bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást ... boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni” stb. Kertész eszmefuttatásának első, legtöbbet vitatott mondatát utóbb visszavonta.

A Kertész általa mondottak nyilván minimum vitathatóak (ha valaki minden áron ragaszkodik hozzá, hogy szó szerint és ne metaforikusan értelmezze őket). A kérdés inkább az, lehetnek-e olyan tabuk, amiket Magyarországon nem lehet kimondani, vagy mindenki azt mond, amit akar, még ha mondandója a többség ellenérzését vagy felháborodását váltja is ki – vagy olyan politikai-társadalmi nyomással kell szavaiért szembesülnie, hogy bölcsebben teszi, ha az ország elhagyását választja.

Groteszk módon Kertész szavai önbeteljesítő próféciává váltak. Csak diktatúrában vagy diktatúra felé sodródó rendszerben kell az embernek üldöztetést elszenvednie a véleménye miatt.

2012. március 2-én a Magyar Televízió Ma reggel című műsorában 1:02:25-től a sajtószabadság magyarországi helyzetéről beszélgetett Pindroch Tamás (Magyar Hírlap) és Horváth Gábor (Népszabadság), annak apropóján, hogy — mint arról a Cenzúraregiszter is beszámolt — a héten korábban európai uniós fórumokon megint napirendre került ez a kérdés. A két vendég részt vett az európai parlament médiaügyi munkacsoportjának meghallgatásán — ahol csak a Népszabadság munkatársa kapott szót —, a műsorban pedig arról vitázott egymással, hogy van-e sajtószabadság Magyarországon.

A mintegy hét perces beszélgetés során Pindroch az egész uniós meghallgatási eljárást „felháborítónak” nevezte, mondván, hogy arra csak „ellenzéki médiumokat” hívtak meg. Úgy vélekedett, a Népszabadság álláspontja, amely szerint megszűnt a sajtószabadság, „tök értelmetlen”, mert ha így lenne, most nem beszélgethetnének erről a kérdésről a köztévében, és nem lehetnének Magyarországon ellenzéki tüntetések. Horváth szerint azért nincs sajtószabadság, mert az országgyűlés többsége kizárólag a Fidesz jelöltjeiből választotta meg annak a Médiatanácsnak a tagjait, amelynek működése nem látható át, és amelynek az alkotmánybíróság (2011. december 19-ei) döntéséig túl sok hatalma volt. Pindroch ennek azt vetette ellen, hogy csak az előző napon öt olyan véleménycikk jelent meg a Népszabadságban, amely bírálta a kormányt vagy a Fideszt, ez pedig szerinte nem történhetne meg egy olyan országban  — például Észak-Koreában vagy Kínában  —, ahol nincs sajtószabadság. Hozzátette, Magyarországon vannak ellenzéki televíziók, újságok és hírportálok. Azt is elmondta, hogy 2002 és 2010 között rendszeres támadások érték a sajtószabadságot; ekkor őt is rabosították a Szilvásy-ügyben, a minisztériumok pedig lemondták a Magyar Hírlap előfizetését. Horváth szerint a mai kormányzat alatt is érte újságírókat  — például Mong Attilát — retorzió munkájuk miatt.

A Pindroch által elmondottak azért figyelemre méltók, mert a magyar médiatörvények körüli vitában gyakran elhangzik az az érv a kormányzattal rokonszenvezők szájából, hogy mindaddig marhaság azt mondani, Magyarországon megszűnt a sajtószabadság, amíg vannak a kormányt bíráló ellenzéki médiumok. Ezt tükrözi például Szapáry György washingtoni magyar nagykövetnek a Washington Postban közölt, „Magyarországon a médiaszabadság valóság, nem mítosz” levele is, amely szerint „bárki, akit valóban érdekel, a helyszínen meggyőződhet arról, hogy a magyar média épp oly sokszínű, mint korábban, és számos ellenzéki hang hallható". Hasonló állítást fogalmazott meg korábban a londoni magyar nagykövetség majdnem azonos („Mítoszok és tények”) című kommunikéje, amelyben az áll: „Kapcsolja be a tévét vagy nyisson ki egy újságot, és látni fogja, hogy a szólásszabadság köszöni, jól van.”

Csakhogy a kérdés ennél összetettebb. A sajtószabadság nem bináris változó, hanem graduális ismérv: az egyik országban több, a másikban kevesebb van belőle. A sajtószabadság minőségét két dologhoz lehet hasonlítani: egyfelől normatív elvárásokhoz (például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. paragrafusához), másfelől az adott ország korábbi vagy más országok párhuzamos gyakorlatához (ezt teszi például a Reporters Without Borders sajtószabadság-indexe). Bár a sajtó szabadsága a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány alatt sem volt teljes (erről korábban itt írtunk), a Reporters Without Borders és a Freedom House egyaránt leminősítette Magyarországot a kormányváltás után: mindkét szervezet azt állapította meg, hogy a sajtószabadság helyzete Magyarországon 2010-ben és 2011-ben rosszabb volt, mint a korábbi években, és rosszabb volt, mint az európai uniós tagországok nagy többségében.

A kérdést tovább árnyalja, hogy nem mindegy, hol és milyen terjedelemben jelennek meg a kormánykritikus vélemények: csak a korlátozott számú választót elérő „ellenzéki” platformokon, vagy az országos közmédiumokban is. Mindaddig, amíg a kormányzati vélemények a közszolgálati médiában túlsúlyban vannak — például a miniszterelnöknek bérelt helye van a Kossuth Rádióban —, amíg a kormánypárti lapokat közpénzekből támogatják, a többit pedig megkísérlik „kiéheztetni”, egyes képviselőiket pedig kitiltják a parlamentből, és amíg olyan homályos tartalmi előírások korlátozzák a médiát, mint a „közerkölcs” vagy a „család és a gyermeknevelés értékének” tisztelete, talán helyesebb patyomkin-sajtószabadságról beszélni: formálisan ugyan nincs cenzúra, de az állam nem biztosítja a sajtó szabadságát és nem gondoskodik a sajtópiac sokszínűségéről.

Azzal kapcsolatban, hogy az Unió csak az „ellenzéki” médiumok — a Népszabadság, a Klubrádió — véleményét hallgatta meg, érdemes az áldozattesztre utalni: ha kétségeid vannak afelől, sérülnek-e az emberi jogok, ne az agresszort vagy a jogsérelem kedvezményezettjét, hanem az áldozatot kérdezd meg.

2012. február 29-án arról számolt be az Index, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) egy nap eltéréssel adóellenőrzésre rendelte be az Egymillióan a magyar sajtószabadságért két szervezőjét, Torsa Mátyást és Fölkel Róbertet. A berendeltek szerint a NAV munkatársai arra is kíváncsiak voltak, ki támogatta az általuk szervezett, a kormányzat médiapolitikája ellen tiltakozó demonstrációkat. A NAV sajtóosztálya későbbre ígért választ az Indexnek a vizsgálattal kapcsolatban.

Ugyanezen a napon a budapesti Goethe Institute-ban bemutatták a Nyílt Társadalom Intézet Digitális média Magyarszágon című kutatási jelentését. A jelentésben szereplő ajánlások szerint az országgyűlésnek:

• újra kell gondolnia a 2010-es médiatörvényeket, széles körű társadalmi egyeztetést követően;
• világos frekvenciaosztási kritériumokat kell kidolgoznia vagy sorsolást kell bevezetnie;
• többpárti médiahatóságot kell létrehoznia;
• el kell törölnie a médiumok regisztrációs kötelezettségét;
• helyre kell állítani a közmédia függetlenségét;
• transzparens, politikailag semleges módon kell elhelyeznie az állami hirdetéseket.

A magyar jelentést Tóth Borbála írta; az összesen 60 országot lefedő kutatást Magda Walter, Marius Dragomir, és Mark Thompson szerkesztette (az utóbbi nem tévesztendő össze a BBC igazgatójával). 

„A bíróság megerősítette a Médiatanács elvi álláspontját” – ezzel a címmel adott ki a Médiatanács sajtóközleményt 2012. február 28-án, miután a Fővárosi Törvényszék első fokon az Index beszámolója szerint úgy döntött, a médiahatóság jogtalanul nem írta alá a Klubrádió korábban elnyert frekvenciájára szóló szerződést. A bíróság tudniillik elismerte azt, amit senki sem kérdőjelezett meg: hogy egy műsorszolgáltatónak egy vételkörzetben csak egy frekvenciája lehet. Mint ismert, a Klubrádió korábban jelezte, hogy az új frekvenciára szóló szerződés aláírásával egy időben lemond jelenlegi, egyébként is hamarosan lejáró frekvenciájáról.

A Médiatanács közleménye – talán kár is mondani – a PR-lecke mechanikus felmondása: ha valami számodra kedvezőtlen történik, hangsúlyozd azt az apró részletet, ami jó fényt vet rád, a többit pedig egyszerűen hanyagold. Nem fair. És mégcsak az se biztos, hogy használ a hatóság imágójának. A baklövések elismerése inkább növelné a presztízsét. A kommunikáció nem erőssége a médiahatóságnak.

Ugyanezen a napon a HVG arról írt, hogy az Európai Parlament újabb meghallgatást tartott a magyar médiahelyzetről. Az Európai Újságíró Föderáció képviselője arra hívta fel a figyelmet, hogy a közszolgálati médiából tömegesen bocsátottak el újságírókat, ami a „puha nyomásgyakorlás” egy formáját jelenti. A South East Europe Media Organisationt képviselő Olivier Vujovic azt kifogásolta, hogy Szalai Annamária, a Médiatanács elnöke kinevezése kilenc évre szól, a 2010-es médiatörvény csomagot pedig érdemi szakmai egyeztetés nélkül fogadták el. Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselője ugyanakkor azt a kérdést tette fel, hogy „hol volt az unió, amikor az előző kormány lábbal tiporta a sajtószabadságot?”

Szintén ezen a napon a Magyar Narancs arról számolt be, hogy a zuglói önkormányzat tízmillió forintos támogatási szerződést kötött a Magyar Demokratát kiadó Artamondó Kft-vel egy zuglói melléklet elkészítésére.

2012. február 27-én a TASZ arról tudósított, hogy megnyerte a médiahatóság ellen folytatott pert. A Fővárosi Törvényszék arra kötelezte Szalai Annamáriát, a Médiatanács elnökét, hogy hozza nyilvánosságra a Thomas O. Melia amerikai külügyi helyettes államtitkárnak korábban írt levelét. A bíróság arra hivatkozott, hogy a közfeladatot ellátó személy közügyben írt levele szükségszerűen közérdekű információkat tartalmaz. A szóban forgó levélben a Médiatanács elnöke a magyar médiatörvénnyel kapcsolatos állítólagos félreértéseket kívánta tisztázni.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság rendszeresen monitorozza a nagyobb hírműsorokat (MTV1 Esti Híradó, Duna TV Híradó, Kossuth Rádió 180 perc, Déli Krónika és Esti Krónika, RTL Klub  Híradó, TV2 Tények, Class FM hírek, Neo FM hírek, ATV Híradó, Hírt TV Híradó, Echo TV Híradó). A felméréseket a hatóság honlapján nem találtam meg, de azok összesítéseit elküldik a szerkesztőségeknek; a legutóbbi 2012. február 13-án érkezett. A kutatás kvantitatív módszereken alapul: elsősorban azt mérik, a kormány és a különböző (parlamenti) pártok képviselői milyen gyakorisággal szerepelnek a különböző hírműsorokban, illetve milyen hosszan kapnak szót.

A 2012. januári adatok szerint például a Kossuth Rádió 180 perc című reggeli hír- és magazinműsorában a megszólalások gyakoriságát tekintve a kormány aránya 19,6 százalék, a Fideszé 43,8 százalék, a KDNP-é 3,1 százalék, az MSZP-é 14,7 százalék, a Jobbiké 8 százalék, az LMP-é 8,5 százalék volt (a fennmaradó 2,2 százalékot bizonyára más politikusok – talán a Demokratikus Koalíció képviselői – tették ki). A beszédidő hosszának megoszlását tekintve ugyanitt az arányok így festettek: kormány: 10,2  százalék; Fidesz: 41,6 százalék; KDNP: 2,3 százalék; MSZP: 20,9 százalék; Jobbik: 13,8 százalék, LMP: 6,3 százalék (a fennmaradó 4,9 százalékot bizonyára más politikusok – talán a Demokratikus Koalíció képviselői – tették ki).

Az adatok tehát azt mutatják, hogy a kormány–koalíció/ellenzék megjelenésének megoszlása a közrádióban meglehetősen kiegyensúlyozott: a kormány és a koalíció együttes megjelenési gyakorisága 66,5 százalékos, e szereplők együttes beszédideje 54,1 százalékos. Ez megfelel a többpárti demokráciákban szokásos kétharmados/egyharmados aránynak (ami abból indul ki, hogy az ügyeket vivő kormánynak és koalíciónak gyakrabban kell szót kapnia, mint az ellenzéknek), sőt némileg el is marad tőle, az ellenzék javára.

Az eredmények azonban csak akkor lennének igazán megnyugtatóak, ha a hatóság

• nemcsak a hírműsorokat, hanem az olyan magazinműsorokat is monitorozná, mint például a Vasárnapi Újság;
• elemezné a hír- és magazinműsorokban szereplő napirendet is, kimutatva, hogy ott mely politikai szereplők mely „témái” hogyan (nem) szerepelnek;
• kvalitatív módszereket is alkalmazna, vagyis annak is utánajárna, a szerkesztők melyik tábor melyik szereplőjének milyen kérdéseket (nem) tesznek fel;
• részletesen vizsgálná a parlamenten kívüli pártok és politikai kezdeményezések (például Bajnai Gordon volt kormányfő, a 4K! vagy a Szolidaritás szakszervezet) megjelenésének gyakoriságát és megszólalásainak hosszát is.

A média változtatásra szorul, mert az általa sugallt emberkép „botrányosan primitív, hazug, káros és kultúraellenes. A testi-lelki egészséget ajánló produktív életpálya, a felelősségteljes párkapcsolatok és a majdani házasságra történő felkészítés helyett egyéjszakás kalandokra, szingli, mingli, biszexuális és poligám életmódra buzdítanak, miközben a hűséget és a házasságot elavultnak, egészségtelennek, sőt néha nevetségesnek tüntetik fel. Az egyetlen nemi társra való törekvés pedig fel sem merül a palettájukon. Teszik mindezt büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is” – írta a Népszabadság 2012. február 25-én a Magyar Családtudományi Társaság megalakulásáról szóló beszámolójában (kiemelés tőlem – B. L. P.).

A testülethez a Magyar Tudományos Akadémia négy tagja is csatlakozott, védnökként; a lap sajnos nem számol be arról, hogy mely tudományterület képviselőiről van szó. Az alakuló ülést a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézetében (magyarul közpénzekből fenntartott intézményben) tartották. Talán felesleges megemlíteni, hogy az új szervezet médiaképe az előző bejegyzésben említett tekintélyelvű sajtóelmélet példája: mi, kiválasztottak, jobban tudjuk, nektek, tudatlanoknak mi a jó stb.

A Népszabadság ugyanebben az írásában arról is beszámolt, hogy 2012 szeptemberétől a magyar iskolákban kötelező lesz a családi életre való nevelés. Kopp Mária, az Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének igazgató-helyettese szerint helyet kapna a képzésben „a reklámok káros hatásának felismerésére” való felkészítés is.

A reklámhatások vizsgálata a médiakutatás kevésbé hangsúlyos területe, ám annyit tudni lehet – például Simon Frith zeneszociológus munkáiból –, hogy a kereskedelmi hirdetések hatását többnyire túlbecsülik. Nem kis részben azért, mert az egyes termékek és szolgáltatások piacra vitelét rendszerint piackutatás előzi meg. A reklámok zöme tehát – a közvélekedéssel szemben – nem „hamis szükségleteket” termel (ahogy a máig befolyásos frankfurti iskola képviselői vélték), hanem létező igények kielégítését célozza.

A reklámok hatékonyságát – pontosabban hatástalanságát – a hétköznapi tapasztalat is alátámasztja. Mindenki naponta termékek, szolgáltatások reklámjainak százaival találkozik a köztéri plakátokon, az interneten, a tévében, a rádióban és az újságokban, ám ezeknek csupán elhanyagolható hányada kelt benne birtoklási vágyat – jelesül azok, amelyeket valamilyen szempontból szükségesnek tart.

A reklámok alacsony hatásfokát az is magyarázza, hogy a vásárlásban a hirdetés csupán egy a számos szempont között. A vásárló olyan szempontokat is mérlegel, mint a szükségesség, a könnyű hozzáférhetőség, az ár, és persze a személyes tapasztalat vagy a személyes kommunikáció útján beszerzett információk („soha többet nem veszek olasz autót”, „a szomszédnak már van szobaszökőkútja, és nagyon elégedett vele”).

Röviden: a médiaveszély diskurzusa mögött olyan monokauzális szemlélet húzódik meg, amelynek a tudomány képviselőit – bármely területről érkezzenek is – eleve gyanakvóvá kellene tennie. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai jobban is meggondolhatnák, mihez adják a nevüket.

 „A tömegkommunikáció kezdete, vagyis a reneszánsz óta csak kettő vagy négy alapvető sajtóelmélet volt – kettő vagy négy, attól függően, hogyan számoljuk. ... A szovjet kommunista elmélet pusztán fejleménye a jóval korábbi tekintélyelvű elméletnek, a társadalmi felelősség elmélete pedig csupán egy változata a szabadelvű elméletnek.

A legrégebbi a tekintélyelvű elmélet, amely ... kevéssel a könyvnyomtatás felfedezése után jelent meg. [Eszerint] az igazság nem emberek nagy tömege, hanem néhány olyan bölcs ember munkájának gyümölcse, aki abban a helyzetben van, hogy társait vezesse és irányítsa. ... A Tudorok és a Stuartok úgy gondolták, a sajtó a király irányítása alá tartozik, ezért az a feladata, hogy a király politikáját támogassa. ... A hatalom ... magánál tartotta a sajtóengedélyezés és esetenként a cenzúrázás jogát. Magától értetődő, hogy ebben a sajtóelméletben nem volt helye annak a funkciónak, amely a mi időnkben már az egyik legfontosabb: a kormányzat ellenőrzésének. Ez a sajtóelmélet a 16. században és a 17. században egyetemesen elfogadott volt ... és a mai napig van olyan ország, ahol fennmaradt.

A felvilágosodás azonban megingatta a tekintélyelvű rendszereket, és új sajtóelméletért kiáltott. ... A szabadelvű elmélet már nem olyan függő lényként tekint az emberre, akit vezetni és irányítani kell, hanem olyan racionális lényként, aki képes különbséget tenni igaz és hamis között. ... A szabadelvű elmélet szerint a sajtó nem a kormányzat eszköze, hanem azoknak az információknak és érveknek a fóruma, amelyek segítségével az emberek ellenőrizhetik kormányukat.” (Fred. S. Siebert—Theodore Peterson—Wilbur Schramm: Four Theories of the Press [1956] 1963, University of Illinois Press, 2—5).

2012. február 23-án azt írta a Mérték Médiaelemző Műhely, hogy a Mária Rádió hetet, a Katolikus Rádió kettőt, a református Európa Rádió hármat, a Lánchíd Rádió pedig ötöt nyert el a Médiatanács által meghirdetett helyi frekvenciákból. Azt, hogy a kormánypártokkal rokon nézeteket képviselő rádiók tizennyolc engedélyt kaptak a kiírt harmincötből, miközben a kormányzattal szemben kritikus Klubrádió több engedélyét is elvesztette, nehéz másként értelmezni, mint az ideológiai hegemónia megteremtésére tett újabb kísérletként. A jelenség arra is rámutat, hogy – mint korábban is említettem itt a Cenzúraregiszteren – ideje volna megfontolni a frekvenciák sorsolással való kiosztását ahelyett, hogy a hatóság szubjektív-tartalmi szempontok alapján mérlegel.

Ugyanezen a napon arról írt a Magyar Nemzet, hogy az NMHH vizsgálatot indított a Klubrádió ellen, mert Bolgár György Megbeszéljük című műsorában egy hallgató dr. Schmitt Pál köztársasági elnök „likvidálását” vetette fel, a műsorvezető pedig nem szakította meg a beszélgetést. A híradásból nem derül ki, milyen paragrafus megsértésével vádolják Bolgárt és a Klubrádiót.

2012. február 22-én az Európai Bizottság közel 500 millió euró Magyarországnak szóló fejlesztési támogatás befagyasztását javasolta az Európai Unió pénzügyminisztereinek, mert Magyarország 2004 óta folyamatosan túllépte a vállalt deficitet. Olli Rehn pénzügyi biztos újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, a túlzottdeficit-eljárást és az ugyancsak Magyarország ellen indított kötelességszegési eljárásokat külön kezelik.

A magyar kormányzat szerint a javaslat „megalapozatlan és méltánytalan”. Varga Mihály államtitkár szerint az EU Magyarországgal kíván példát statuálni, amit az is igazol, hogy számos tagország nagyobb mértékben lépte túl a hiánycélt.

Magyarországnak befolyásos uniós tagországok barátságára lesz szüksége ahhoz, hogy az összeg tényleges befagyasztását megakadályozza, ám ilyenekből egyre kevesebb akad Európában. Magyarország elszigetelődött.

Ha a magyar kormánynak igaza van – és ki kételkedne a kormány szavában? –, vagyis az Unió valóban pikkel Magyarországra, arra két magyarázat kínálkozik. Az egyik az Orbán Viktor és a kormánypárti sajtó által hangoztatott nemzetközi összeesküvés, amelynek célja az ország tönkretétele; hogy ez pontosan kinek és miért lenne jó, még tisztázásra vár.

A másik, komolyabb magyarázat az lehet, hogy – mint Kis János írja a HVG-ben – az Orbán-kormány antidemokratikus intézkedései, köztük a sajtószabadság korlátozására tett erőfeszítések ma már nem tekinthetők egyedi anomáliáknak, hanem rendszerré állnak össze, az Unió pedig – elunva az állandó vitát – inkább a fegyelmezés eszközéhez nyúlt. Olli Rehn talán tagadja a pénzügyi szigor és a demokratikus deficit közti összefüggést, de ezzel csak szívességet tesz a magyar kormánynak: lehetőséget kínál neki arra, hogy emelt fővel, arcvesztés nélkül oldja meg a helyzetet azzal, hogy eleget tesz az uniós elvárásoknak.

2012. február 21-én a HVG online változata arról írt, hogy az Orbán-kormány újabb 1,2 milliárd forintot fordít kormányzati kommunikációra. Ugyanezen a napon ugyanez a lap arról is beszámolt, hogy rendkívüli megszorítások következnek: egyebek között az állami gyógyszerkasszát és a BKV állami támogatását is csökkentik. A két hír nem kapcsolódik szorosan egymáshoz: 1,2 milliárd forint kevés volna ahhoz, hogy a kormány akár az egészségügy, akár a tömegközlekedés helyzetén javítson. Ugyanakkor azt talán jelzi, hogy a kormányzat számára a politikai kommunikáció elsőbbséget élvez a politikai praxissal szemben. A médiahatás-kutatási eredmények fényében kétséges, a tömegkommunikációs eszközök képesek volnának felülírni a személyes tapasztalat – így a megnövekedett egészségügyi költségek és a romló színvonalú tömegközlekedés – által okozott rossz közérzet közvéleményre és választó magatartásra gyakorolt hatását. Ugyanakkor a kommunikációra fordított jókora összegek célja nemcsak a külső- és belső országimázs-építés (a korábbi szakzsargonban: propaganda) lehet: e támogatások kiválóan alkalmasak a pártnak nyújtott baráti szívességek honorálására is. Korábban, még 2012. január 31-én a Kreatív online változata a Népszabadság korábbi információit megerősítve azt jelentette, hogy a Századvég és a Strategopolis három évre havi közel 30 millió forintos, kutatásra, tanácsadásra és kommunikációs feladatokra kiírt tendert nyert el. A Századvég korábban Stumpf István volt kancelláriaminiszter és Gíró-Szász András jelenlegi kormányszóvivő érdekeltségi körébe tartozott. A megbízás lejártáig, 2014. december 31-éig közel egymilliárdos kifizetést jelent.

Kieg.: 2012. február 22-én a Népszava információit követve a 168 Óra online arról tudósított, hogy a közpénzekből felállított médiaalap Fidesz-közeli cégektől rendeli meg a köztévé műsorait.

„Ha egy álmos délután horrorfilm-előzetesek vetítésére leszünk figyelmesek mondjuk a Film+ csatornán, vagy azon hüledezünk, hogy a Coolon a ValóVilág szaftosabb jeleneteit tálalják elénk, joggal kérdezhetjük: mit tesz a médiahatóság, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő?” – teszi fel a kérdést a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság egy friss blogbejegyzésében. Rögtön meg is válaszolja: igaz, hogy hazánkban számos külföldön bejegyzett tévécsatorna műsora fogható, de a magyar hatóság mindent elkövet azért, hogy az általuk elkövetett jogsértéseket is megakadályozza. Arra is kitér, hogy az egyik ilyen csatorna ma Nagy-Britanniában van bejegyezve, és „bár az angol [!] törvényeket nem sérti műsora, a magyar kiskorú nézők védelmében a hazai szabályozás például nem engedné a valóságshow-epizódjaikban tapasztalható trágár beszéd és a szexuális jelenetek megfelelő korhatárjelzés nélküli műsorba adását”.

Az NMHH honlapját felkereső érdeklődő rátalálhat a „ValóVilág 5 barométerre” is, amely az RTL Klubon futó valóságshow-ban megjelenő „káros tartalmakat” méri. A vizsgálat a strigulázás módszerét alkalmazza, és akkurátusan összeállított hisztogramokon szemlélteti, a szereplők hány alkalommal ittak, dohányoztak, káromkodtak és meztelenkedtek az elmúlt hetekben a képernyőn. A médiahatóság az előző széria, a ValóVilág 4 miatt „a kiskorúak védelmét célzó rendelkezések” rendszeres megsértésére hivatkozva 144 milliós büntetést szabott ki a csatornára – folytatva az előző kormányok alatt működő Országos Rádió és Televízió Testület gyakorlatát, de a korábbiaknál nagyobb összegű bírságot állapítva meg.

A 2010-es médiatörvény kimerítően foglalkozik a gyermekek és a kiskorúak védelmével. A fejlődésük károsítására alkalmasnak ítélt tartalmakat kategóriákba sorolja; az egyes kategóriákat a médiumoknak piktogramokkal kell megjelölniük. A magasabb kategóriákba tartozó műsorokat a nap különböző óráiban nem sugározhatják. A VI. kategóriába sorolt tartalmak közzétételét a jogszabály egész nap tiltja. Az a műsorszám tartozik ide, amely a törvényhozó szerint „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz” (2010. évi CLXXXV. törvény 9. §.).

A jogszabály azt is előírja, hogy az NMHH-t működtető Médiatanácsnak szerepet kell vállalnia „a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében” (2010. évi CLXXXV. törvény 132. § (k) pont). A médiatudatosság terjesztése az új nemzeti alaptanterv tervezete szerint immár az iskoláknak is feladatuk lesz. Nem magyar találmányról van szó: például a 2003-as brit kommunikációtörvény szintén a társhatóság Ofcom feladatai közé sorolja a media literacy fejlesztését, az Európai Bizottság pedig Médiaműveltségi Szakértőcsoportot hozott létre.

A kiskorúak védelme már az előző, 1996-os médiatörvényben is szerepelt (1996. évi I. törvény 5 § (3–5) pont), ám újdonság, hogy a 2010-es jogszabály bevezeti a „jelentős befolyásoló erővel rendelkező” médiumok fogalmát is, egyenlőségjelet téve a jelentős befolyásoló képesség és a nagy (éves átlagban legalább tizenöt százalékos) közönségrészesedés közé (2010. évi CLXXXV. törvény 69. §.).

Az új médiaszabályozás filozófiája egyértelmű: a kiszolgáltatott felhasználót – különösen a kiskorút – meg kell védeni a média fenyegető tartalmaitól. A magyar médiahatóság fellép a „káros” tartalmakat szolgáltató médiumok ellen, és más intézményekkel karöltve gondoskodik arról, hogy gyermekeink képesek legyenek helyesen értelmezni a médiában közvetített tartalmakat. És ki ne szeretné gyermekeit biztonságban tudni? A hatóság nem tesz mást, mint megóvja az embereket a rájuk leselkedő veszélytől – ez még a liberális szemlélet szerint is az állam feladatai közé tartozik. Jó kezekben vagyunk tehát, minden rendben van. Vagy mégsem?

A veszély retorikája

Az a közkeletű vélekedés, hogy a média veszélyt jelent, egyidős a tömegmédiával – egyúttal a médiatörténeti kurzusok hálás témája is. A nyomtatott könyv elterjedése után, a 16. század elején egyes (férfi)írók úgy vélték, jobb, ha a nők egyáltalán meg sem tanulnak olvasni, különben szerelmes leveleket kaphatnak, amelyek az erkölcsi romlásba dönthetik őket. A színház népszerűvé válásával sokan attól tartottak, hogy az előadások veszedelmes romantikus érzéseket ébreszthetnek a nők szívében (Briggs, Asa & Burke, Peter: A média társadalomtörténete. Budapest: Napvilág, 2004). Az 1910-es években sokan hasonlóan gondolkoztak a moziról is: „Meg kell emlékeznünk a fiatal lányok egy nagyon divatos, káros szórakozásáról s ez a – mozi. Egész irodalma van már annak, hogy a mozi lelkileg, erkölcsileg, sőt anyagilag milyen veszedelmes lehet. Néhány külföldi államban meg sem engedik, hogy 18 éven alóli lányok moziba járjanak ... A gyermekbíróságok vezetői megállapították, hogy a fiatalkorú bűnösök 80%-a mozidarabok hatására vétkezik. Ott válik kalandvágyóvá, ott tanulja el a betörő fogásokat ... A legborzasztóbb hatás azonban, amit a mozi a fiatal lányok amúgy is érzékeny lelki világára gyakorol. Ezer és ezer lánynak tette már tönkre a lelki egyensúlyát, sokakat kergetett erkölcstelen életmódba, sőt vannak olyanok is, akik bele őrültek” (ifj. Gonda Béla gondolatait Hammer Ferenc idézi). Sokan hasonlóan vélekedtek az 1950-es években elterjedő televízióról is: „A televízió ördögi hatalommal bír, amely még traumatikusabb, mint a filmé, mert képes arra, hogy az otthonok falain belül teremtse meg a materializmus, a frivolitás és a hedonizmus mérgező atmoszféráját, amellyel a moziban is oly gyakran találkozni” (XII. Pius pápát idézi Sartori, Carlo: The media in Italy. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard, eds., Markets & Myths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman). 1964-ben Mary Whitehouse brit konzervatív politikus „Takarítsuk ki a tévét!” felkiáltással mozgalmat indított, mondván, a televíziós erőszak mintakövetésre ösztönöz: „Az elgondolhatót láthatónak, a láthatót csinálhatónak, a csinálhatót pedig elfogadhatónak mutatja be.” A tévé szerinte hozzájárul az erkölcsök romlásához, a hagyományos értékrend hanyatlásához (lásd Császi Lajos: Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum, 2003).

A példákat tovább lehetne sorolni. Steven Starker „A Gonosz hatalma: keresztesháborúk a tömegmédia ellen” című könyvében számos idézettel illusztrálja azokat az aggodalmakat, amelyek a kézírás megjelenésétől a számítógépes játékok elterjedéséig a mindenkori új kommunikációs formák és médiumok térhódítását kísérték. Szerinte a média kapcsán megfogalmazódó kritikus beszédre egyfajta puritán sátánfigura árnya vetül; e világnézetet az jellemzi, hogy a különböző társadalmi bajok mögött ugyanazt az okot – a médiát – véli felfedezni. John Springhall szerint a médiaveszély-diskurzus morális pánik, amely minden új médium megjelenése után újra és újra előtör; tárgyai különböznek, de a vitákban megjelenő érvek meglepően hasonlóak. Springhall érveléséhez Máire Messenger Davis azt teszi hozzá, hogy a médiaveszély-diskurzus mögött a felnőtt társadalom félelme húzódik meg: a felnőttek attól tartanak, hogy elveszítik a fiatalokra gyakorolt befolyásukat, amelyet a média szerez meg (összefoglalóan lásd Messenger Davis, Máire: Children, Media and Culture. Open University Press, 2010). A morális pánikokat az jellemzi, hogy a nagyközönség valamilyen jelenséget a társadalom erkölcsi rendjét fenyegető veszélyként azonosít be, és az így észlelt baj elhárítása érdekében autoriter megoldásokat sürget, a közakaratot kiszolgálni kész politikusok és hatóságok pedig végrehajtják azokat. A morális pánik nemcsak „alulról” (a nagyközönségtől) indulhat, de „felülről” (például valamelyik hatóságtól) is. A vélt veszély beazonosítása és a figyelem ráirányítása egyebek mellett arra jó, hogy egy bizonyos kérdésre terelje társadalom figyelmét, azaz tematizálja a  napirendet.

A médiával kapcsolatos aggályokat az a valós tapasztalat táplálja, hogy a média torz képet fest a valóságról – talán ezért is élveznek ma különös figyelmet a dokumentum- és a fikciós film határát minduntalan átlépő valóságshow-k. A valóság és reprezentációja közötti különbséget érzékelve a médiaveszély-diskurzus művelői némi logikai nagyvonalúsággal arra a következtetésre jutnak, hogy a média félrevezeti a felhasználót, és rossz mintát közvetít neki.

A médiaveszély retorikájának legalább négy visszatérő, egymással szorosan összefüggő motívuma van. Egyrészt azt az állítást fogalmazza meg, hogy a média közvetlen hatást gyakorol a befogadóra: mintát közvetít, amelyet az önkéntelenül is követni fog. Másrészt azt sugallja, hogy a média csak másokra gyakorol rossz hatást; a beszélőre és követőire nem. Harmadrészt azt üzeni, hogy a média a kiforratlan személyiségű és értékrendű társadalmi csoportok tagjait befolyásolja; a korszellemtől függően hol a nőket, hol a gyerekeket sorolja ide. Negyedszer a médiában látható „devianciák” elutasításában jelöli meg a médiaüzenetek helyes dekódolásának módját, vagyis viselkedési normát deklarál, amivel a társadalmat két csoportra osztja: azokéra, akik ismerik és cselekszik a jót, és azokéra, akik nem. A médiaveszélyről szóló beszéd tehát szekuláris rítus: közös értékeket mutat fel és közös identitást kínál.

Felnőttek és gyerekek

Az, ami egykor talán ésszerűnek látszó gondolat volt, ma már nem az. A médiaveszély koncepciója és a média hatását kvantitatív módszerekkel mérő vizsgálatok mögött egyfajta naiv behaviorista szemlélet húzódik meg, amely szerint a befogadó úgy reagál a médiaüzenetre, mint Pavlov kutyája a csengőszóra. A közvetlen hatás elméletét a múlt század első felében még a szakírók is osztották, de a későbbi empirikus vizsgálatok többsége már arra a következtetésre jutott, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Az üzeneteknek nem egy-, hanem többféle olvasatuk van. A befogadóra a média mellett hatást gyakorol a személyes tapasztalás és a személyközi kommunikáció is. Hogy egy médiaüzenetet ki miként értelmez, azon múlik, hogyan illeszkedik a máshonnan érkező üzenetek közé. A vélemény- és viselkedésformáló szereplők (a család, a kortárs csoport, az iskola s a többi) sorában a média hátul áll, ezért a médiából érkező üzenetek sokszor nem azonosulást, hanem – éppen ellenkezőleg – elutasítást váltanak ki a befogadóból. Mivel az üzeneteknek nincs inherens jelentésük, értelmezésük pedig a befogadó fejében, a média használata során áll össze, önmagában „káros” tartalomról sem beszélhetünk. Sokszínű médiakörnyezetben a felhasználók jellemzően éppen azokat a tartalmakat keresik, amelyek már meglévő vélekedéseiket, érdeklődésüket szolgálják ki. Ha olyan üzenetbe futnak bele, amely ellenkezik meggyőződésükkel, jellemzően elutasítják azt – ezzel is megerősítve létező nézeteiket. A dekódolás módja és a befogadó társadalmi-gazdasági pozíciója között nincs szoros összefüggés. A média korlátozott hatásának szabálya éppúgy áll a gyermekekre, mint a felnőttekre. A gyermekek ugyanúgy meg tudják különböztetni a fikciót a „valóságtól”, mint a felnőttek. A kiskorúak nagyobb befolyásolhatóságának elméletét alátámasztó empirikus adatok nem meggyőzőek, a róluk szóló sajtóbeszámolók mégis előszeretettel tekintik bizonyítéknak őket – ezt példázza Albert Bandura óvodások körében végzett híres „Bobó baba”-kísérletének leegyszerűsítő félreértelmezése (lásd például Jostein Gripsrud Médiakultúra, médiatársadalom című könyvét, Budapest: Új Mandátum, 2007).

A jelentős befolyásoló erővel rendelkező médiumok, a kiskorúak védelme és a médiaműveltség/médiatudatosság koncepciója abból a feltevésből indul ki, hogy az üzeneteknek egyetlen helyes olvasatuk van – és azt tanítani és tanulni lehet. E felfogás tagadja a különböző értelmezések legitimitását, és meghatározza a követendőnek vélt viselkedés mibenlétét. A pornográfia korlátozásával például azt üzeni a szabályozó, hogy a követendő magatartás az elutasítás, mert a mértékletes szex helyes, a promiszkuitás helytelen. E kérdés megítélésében a vélemények nyilván megoszlanak; a vita eldöntése azonban nem a jogalkotók vagy az állami tisztviselők feladata. Egy másik példa: a trágárság szankcionálásával a szabályozó és a médiahatóság a középosztály nyelvi normáit és ízlését abszolutizálja, és erőlteti rá azokra az osztályokra, amelyek tagjai semmi kivetnivalót nem látnak a káromkodásban. A morális és ízlésbeli normák törvényerőre emelése egyet jelent az emberek magánéletébe való aránytalan mértékű beavatkozással. Ez pedig, úgy vélem, liberális szemszögből már elfogadhatatlan.

(A fentieknek persze ellen lehet vetni, hogy a felhasználók jellemzően passzívan férnek hozzá a médiához, ezért – a foglyul ejtett közönség problémáját kerülendő – az államnak kell megvédenie őket azoktól a tartalmaktól, amelyekbe nem kívánnak belefutni, vagy amelyektől gyermekeiket kívánják megóvni. Ám erre van a korlátozásnál és a tiltásnál egyszerűbb módszer is: ma már olyan chipek használatát is be lehetne vezetni, amelyeket aktiválva a felhasználó saját belátása szerint szűrheti a műsorokat.)

A gyámkodó állam

Nehéz elképzelni, hogy a befogadásvizsgálatok szakirodalmát épp a médiapolitikai döntéshozók és a médiahatóság szakértői ne ismernék. Nem valószínű, hogy e szakemberek ne olvasták volna Paul Lazarsfeld, Joseph Klapper, Stanley Cohen, Jay Blumler és Elihu Katz, James Carey, Stuart Hall, David Morley, vagy éppen Császi Lajos és Angelusz Róbert írásait, amelyek ma már a legtöbb médiaszociológiai kurzus tananyagában szerepelnek, és amelyek arra intenek, hogy a médiahatás kérdését csak nagy óvatossággal szabad kezelni. Ennél sokkal valószínűbb az, hogy a médiapolitikai döntéshozók szemében a társadalompolitikai szempontok fölülírták a szakpolitikai megfontolásokat. A „jelentős befolyásoló erővel” bíró média, a „kiskorúak védelme”, a „médiaműveltség” és a „médiatudatosság” ideája illeszkedik abba a társadalomképbe, amelyet a 2010-ben megválasztott kormány más területeken (például az oktatás- és az egészségpolitikában) is képvisel, és amelyre – úgy érzi – felhatalmazást kapott. Mögötte nem nehéz felfedezni az erős és gyámkodó, az embereket megnevelni szándékozó állam eszményét. A kormánytöbbség a törvény erejével döntött el egy tudományos kérdést, amikor kimondta, hogy a média igenis jelentős befolyást gyakorol az emberek gondolkodására és viselkedésére.

E paternalista médiapolitika vélhetően találkozik a domináns társadalmi elvárásokkal is. Erejét mutatja, hogy a gyermekek védelmére hivatkozó, az erőszakos és a pornográf műsorok sugárzását korlátozó rendelkezéseket még azok a kritikusok sem vitatták, akik egyébként a médiaszabadság feltétlen híveiként élesen bírálták az új, 2010-es médiatörvényt. A beavatkozó állam szerepét rögzítő megközelítés jellemezte egyébként a többpárti konszenzussal elfogadott 1996-os médiatörvényt és az utána felálló ORTT munkáját is – igaz, a mainál kisebb mértékben.

Mind a kiskorúak védelme, mind a médiatudatosság: politikai hívószó. Látszólag pozitív üzenetet hordoz, mégis fenyegető veszélyt sejtet, és rögtön meg is jelöli az ellenséget: a „káros” tartalmakat közvetítő médiát. A kiskorúak védelme és a médiatudatosság ugyanakkor több funkciót betöltő retorikai mesterfogás is. Mozgósít a fenyegető veszéllyel szemben. Identitást kínál mindazoknak, akik hajlandóak belépni a „médiatudatosok” klubjába. Legitimál, mert jogosnak tünteti fel a médiatartalmakba való  korlátozó állami beavatkozást, és indokolja a médiahatóság e téren végzett munkáját. Nem utolsósorban pedig eltereli a figyelmet a ma valóban égető társadalmi-gazdasági problémákról.

A cikk eredetileg az Élet és Irodalom 2012. február 3-ai számában jelent meg.

Utánközlés a lap engedélyével.

2012. február 18-án már olvasható volt a Nyílt Társadalom Intézet honlapján a Mapping Digital Media: Hungary című kutatás teljes anyaga. A jelentés egy 60 országot átfogó kutatássorozat magyar fejezetét tartalmazza, és közel egy éven át készült. A jelentés bírálja a nemzeti hírügynökség monopóliumát, a valamennyi médiumra kiterjedő regisztrációs kötelezettséget, a homályos tartalomszabályozást, a digitális átállás forgatókönyvét rögzítő koherens szakpolitika hiányát, az új médiahatóság példa nélkülien széles hatáskörét, a frekvenciaosztásra vonatkozó részletes szabályozás hiányát, az egyesített közszolgálati médiának az egypárti Médiatanács alá való rendelését.

A bő 100 oldalas jelentés médiapolitikai javaslatokkal zárul. Egyebek között azt írja, az országgyűlésnek olyan új médiatörvényt kell hoznia, amely a civil társadalommal, a médiakutatókkal és a szakmai szervezetekkel folytatott konzultáción alapul, „megfelel a nyílt társadalom normáinak”, eltörli a nyomtatott sajtóra és az internetre vonatkozó valamennyi ma érvényes rendelkezést, véget vet a kiróható bírságok rendszerének, a médiahatóságot többpárti felügyelet alá rendeli, és biztosítja az újságírók forrásvédelmét.

2012. február 17-én az Élet és Irodalomban közölt, „A negyedik hatalom” című, rövid írásában Széky János Koltay András médiajogásszal, a Médiatanács tagjával száll vitába. Széky lényeges és mindeddig elhanyagolt kérdésre mutat rá: arra, hogy a magyar médiatörvények betűje és szelleme a szólásszabadságnak csak az instrumentális felfogására reflektál. E felfogás szerint a sajtónak azért kell szabadnak lennie, mert [1] elősegíti a társadalmi párbeszédet, [2] megkönnyíti a tájékozott választói döntéshozatalt, és [3] a hatalomgyakorlókat bírálva csökkenti a hatalommal való visszaélések számát. Ha pontosan értem, Széky arra hívja fel a figyelmet, hogy a szólásszabadságnak van individualista igazolása is, amely nem illeszkedik a konzervatív — a sajtónak társadalmilag hasznos feladatokat előíró és a magyar médiatörvényekben is tükröződő — felfogásába. A kritika kritikája jogos: az óvatos, az európai gyakorlatra (és nem a normatív elvekre) támaszkodó eddigi bírálatokból szinte teljesen hiányzott ez a szempont.

Figyelemre méltó egyébként, hogy a szakírók meglehetősen szkeptikusok az instrumentális felfogással szemben, mert:

1. A társadalmi párbeszéd nemegyszer süketek vitájába torkollik (a Kedves Olvasó vajon mikor látott utoljára olyat Magyarországon, hogy egy sajtóvita végén az egyik fél úgy szólt volna: valóban, tévedtem, belátom?!).
2. A racionális szempontok a választói döntésekben csekély szerepet játszanak, mert a választók zöme emocionális alapon (vagyis valamelyik párt melletti szimpátiája okán vagy az inkumbens kormány iránti gyűlöletétől vezérelve) voksol.
3. A tényfeltáró újságírás eredményessége még az olyan esetekben is kétséges, mint az ünnepelt Watergate-sztori (erről például Hallin ír, igen meggyőzően).

Az individualista indoklás — amely már J. S. Millnél is megjelenik — azt állítja, hogy a szabad szólás alapjog, amely azért illeti meg az embert, mert e nélkül nem teljesedhetne ki személyisége. Valahogy úgy, mint a művészetekben (ahol, mint tudjuk, rendszerint bőkezűbben mérik a szabadságot, mint a médiában) vagy épp az öltözködésben. Márpedig az, akit korlátoznak gondolatai kimondásában — mert mindenféle társadalmi szankciókkal, rosszabb esetben büntetőjogi következményekkel kell miattuk szembenéznie —, nem élhet teljesen boldog életet. (Tény ugyanakkor, hogy Millnél még nem válik szét élesen az individualista és az instrumentális igazolás, Mill mindkettőt használja, amikor a korlátok nélküli szólás védelmére kel.)

A konzervatív sajtószabadság-felfogás azért vitatható, mert a közösség homályos, nehezen definiálható (a valóságban nem feltétlenül létező, mert túlságosan heterogén) érdekére hivatkozva korlátozza az egyén nagyon is kézzelfogható igényét. A konzervatív felfogás kommunitárius — ebben hasonlít a kommunistára —, azaz nem vesz tudomást arról, hogy a modern társadalmakban az emberek preferenciái különböznek. Az individualista felfogás sem engedi meg a teljes szólásszabadságot — például a személyes adatok itt is védelmet élveznek, és az egyén sem ejtheti „foglyul” közönségét —, de a határok jóval tágasabbbak.

2012. február 15-én a Képviselő Funky arról számolt be, hogy az MTI Hírcentrum munkatársa kényes kérdést tett fel Zsiga Marcell fideszes képviselőnek. Az újságíró arról faggatta, meg tudna-e élni a közmunkaprogramban résztvevőknek járó havi 47 ezer forintból. A képviselő korábban egyetértett Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterrel abban, hogy ez a pénz elegendő a szerény, de biztonságos megélhetéshez. Zsiga utólag tiltakozott a „provokatív” kérdés ellen, válaszát pedig elmondása szerint a szövegkörnyezetből kiragadva adta közzé a média, így az RTL Klub Híradója is. A Funky szerint az MTI Hírcentrum elhatárolódott munkatársától. Az ATV esti Híradója annak is utánajárt, mennyit keres a képviselő. A televíziócsatorna szerint a képviselő havi bevétele 1,7 millió forint.

Ugyanezen a napon a Médiajogfigyelő arról írt, hogy az Európai Parlament szocialista, liberális, egyesült baloldali és zöld frakciója február 14-én javasolta az aggályosnak tekintett magyar törvények teljes jogi felülvizsgálatát. Az állásfoglalás kitért a médiahelyzetre is, különösen arra, hogy a médiahatóságban az ellenzéki pártoknak (és a civil szervezeteknek) is helyet kell kapniuk. A képviselők azért is aggódnak, mert az ellenzéki pártok szerintük nem gyakorolhatják jogaikat.

Szintén ezen a napon a szinhaz.hu arról számolt be, hogy Dörner György, az Új Színház új igazgatója felbontotta Galkó Balázs szerződését, arra hivatkozva, hogy olyan emberekből kívánja újjászervezni a társulatot, akik hisznek istenben. Akárhogy nézzük, ez azt jelenti, hogy a színészt világnézete miatt bocsátják el, ez pedig a többiek körében is öncenzúrához, igazodási kényszerhez, a magán- és a nyilvános szférában felvállalt véleményük elkülönítéséhez vezet - pont úgy, mint a Dörner-féle neonácik* által mélyen megvetett ötvenes években.

* Neonácinak itt azt nevezem, aki a magyarság vagy bármilyen nemzeti-etnikai csoport felsőbbrendűségét hirdeti, vagy ilyen párt tagja, támogatója.

2012. február 14-én a CNN – a HVG online megkeresésére – válaszolt Orbán Viktor összeesküvés-vádjára, amely szerint a hírcsatorna elfogult tudósításaival részt vett a magyar miniszterelnök elleni nemzetközi „puccskísérletben”. A televízió képviselője elmondta: több ízben kértek interjút a magyar miniszterelnöktől, ám az eddig nem nyilatkozott nekik.

Ugyanezen a napon az Origó arról számolt be, hogy Szájer József nyílt levélben bírálta Neelie Kroes-t. A Fidesz európai parlamenti képviselője azzal vádolta a médiaügyi biztost, hogy az „kilépett az Európai Bizottságtól joggal elvárható pártsemleges szerepből”. Szájer szerint lehet, hogy Magyarországon fejletlen még a demokratikus politikai kultúra, de itt legalább egyetlen politikust sem gyilkoltak meg a nyílt utcán, nem úgy, mint Hollandiában. Azt írja továbbá, hogy a Klubrádió elnyert frekvenciáját még a régi, „baloldali vezetésű médiahatóság” ítélte meg „szabályellenesen ... súlyos pártpolitikai elfogultsággal a katolikus rádió ellenében”.

Szájer képviselő leveléből nem derül ki, mi köze Pim Fortyn meggyilkolásának a magyarországi romák (Kroes által korábban felemlegetett és Szájer szerint cáfolt) hátrányos helyzetéhez vagy a Klubrádióhoz. Talán az az eszmefuttatás sem állja meg a helyét, hogy ha Hollandiában problémák vannak, akkor jobb, ha a hollandok nem bírálják Magyarországot. Ez ugyanis nem más jelent, mint azt, hogy ha nálatok pocsék a helyzet, akkor nálunk miért ne lehetne az – ami a Cenzúraregiszter szerint nem elég meggyőző érv. Az Európai Bizottság biztosa egyébként nem a nyugat-európai kormányok teljesítményéhez, hanem normatív elvárásokhoz képest bírálta magyar kormány politikáját.

Vitatható Szájer Klubrádióval kapcsolatos felvetése is, mert a rádióállomás ügyét csak kontextusában lehet vizsgálni. Az pedig úgy fest, hogy miközben a demokratikus ellenzéki erőkkel rokonszenvező állomás az utolsó kormánykritikus hang az éterben, több, a kormányhoz lojális állomás is működik; ilyen a Lánchíd Rádió – és a Kossuth Rádió. A közszolgálati rádió Esti Krónika című műsorában ugyanis így néz ki a politikai erők megszólalási aránya az NMHH ugyanezen a napon közzétett, de a hatóság honlapján még nem olvasható kvantitatív tartalomelemzése szerint: kormány: 11,2 %, Fidesz: 43,4 %, KDNP: 4,1 %, MSZP: 17,2 %, Jobbik: 11,2 %, LMP: 10,1 %. (Az NMHH csak a klasszikus hírműsorokat méri, de nem monitorozza például a Vasárnapi Újságot, amely mind napirendjében, mint az ügyek keretezésében a jobboldal szócsöveként működik. A legutóbbi, február 12-ei műsorban például Orbán Viktor évértékelőjéről volt szó; Tőkés László a határon túli magyarok autonómiájáról beszélt; Bogár László közgazdász "Valutaalap, verőlegények, védelmi pénz - mennyire diktálhat egy szuverén államnak a globális pénzhatalmi rendszer?" címmel a globális pénzhatalomról értekezett, és szó volt még a kommunista múlt bűneiről, valamint egy püspök is megosztotta gondolatait a hallgatókkal. A mostani kormányzattal szemben kritikus liberális hangok egyetlen esetben sem szólaltattak meg.)

Bár a Klubrádió és a katolikus állomások szembeállítása nehezen értelmezhető, talán az sem mellékes, hogy katolikus állomásból több is van az országban: ilyen a Mária Rádió és a Magyar Katolikus Rádió. Ezek mellett a már említett Kossuth Rádió is rendszeresen szerepet vállal a katolikus és általában a keresztény eszmék terjesztésében. (És bár a tárgyhoz nem tartozik szorosan, érdemes felvetni a kérdést: ha a magyar közszolgálati médiában van vallásos műsor, miért nincs – a sokszínűség jegyében – ateista is? Ismert, hogy például a BBC rendszeresen megszólaltatja a harcos oxfordi ateistát, Richard Dawkins-t, az „istenhipotézist” cáfoló Isteni téveszme című tudományos bestseller szerzőjét.)

2012. február 12-én nem történt semmi érdekes. Ez pedig lehetőséget nyújt a Cenzúraregiszternek arra, hogy felidézze, mikor és hol érdemes keresni a magyarországi médiaháború legújabb szakaszának kezdeteit.

2010. április 18-án, vagyis közel két évvel ezelőtt az MTI arról adott hírt, hogy az akkori magyar médiahatóság, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) delegációja látogatást tett a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságba. A Tirts Tamás által vezetett magyar küldöttséget Csang-Haj Tao, a kínai Állami Rádió, Film és Televízió Főhivatal (SARFT) miniszterhelyettese fogadta.

A magyar delegáció elkérte azoknak a szabályoknak a gyűjteményét, amelyek a kínai televíziós műsorszórásra, a műsorpolitikai részletekre vonatkoznak – folytatja a magyar hírügynökség jelentése alapján készült beszámoló. Az ORTT fideszes tagja az MTI kérdésére válaszolva elmondta: Magyarországon feltétlenül szükségét látja egy új médiatörvénynek, egy megújuló médiaszerkezetnek. Az ORTT küldöttsége Pekingből Sanghajba indult tovább, ahol továbbra is a SARFT vendégeként ismerkedik a kínai rádiózással és televíziózással, a helyi médiaszabályozással – zárul a közlemény.

Magyarországon még ugyanebben a hónapban választásokat tartottak, majd megkezdődött a médiarendszer gyors és alapos átalakítása. Az átalakulás fontosabb állomásairól a Jogi Fórum közöl összeállítást. Az új médiatörvényeket fideszes parlamenti képviselők egyéni indítványként – vagyis társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül - nyújtották be, heves szakmai bírálatokat váltva ki.

A Freedom House 2011-ben közzétett jelentése szerint „Kína médiakörnyezete 2010-ben is a világon az egyik legkorlátozóbb volt”. Az ország 85 pontot kapott a szervezet sajtószabadság-indexében, vagyis a »nem szabad sajtó« kategóriába (60–100 pont) került, egyebek között azért, mert a „Kínai Kommunista Párt ellenőrzést gyakorol a média felett annak érdekében, hogy a pártról és az államról pozitív képet propagáljon, miközben elnyomja azokat, akiket ellenségeiként bélyegez meg”.

Talán olcsó összeesküvés-elmélet, puszta rosszindulat azt feltételezni, hogy a kínai látogatás és az új magyar médiatörvények között bármiféle összefüggés volna. Talán csak egyszerű médiadiplomáciai gesztusról van szó – végtére is sokan úgy tartják, Kína a 21. század globális mértékben meghatározó politikai ereje lesz. Talán a kínai látogatás és az új magyar médiatörvények közötti időbeni egybeesés csak koincidencia.

De ha véletlenről van szó, a cél pedig a szakmai kapcsolatok erősítése volt, felmerül a kérdés: miért nem később, az új magyar médiahatóság felállása után kerítettek sort a kínai látogatásra?

A cenzúrát a szólás szabadságának korlátozásaként szokták definiálni, holott ennél többről van szó: a cenzúra végső soron a gondolat és a cselekvés szabadságát igyekszik csorbítani. Cenzúrát az gyakorol, aki meg akarja változtatni – meg akarja nevelni – az embereket. A cenzúra célja a társadalom homogenizálása, az alternatív gondolatok és a másként gondolkodók marginalizálása.

A cenzúra azon a feltevésen nyugszik, hogy a kimondott szó hatással van az emberekre – azaz megváltoztatja a gondolkodásukat és a viselkedésüket –, ezért a szó elfojtásával is hatást lehet gyakorolni rájuk. A médiahatás-kutatás és a befogadásvizsgálatok eredményei azonban arra figyelmeztetnek, hogy a szó hatása nem közvetlen és nem egyértelmű. A sokszínű társadalmakban egy-egy üzenet elvész a különféle üzenetek kakofóniájában.

A cenzúra ezért csak akkor lehet hatékony, ha egyszínű környezetben gyakorolják: ha a média üzenetét megerősíti az iskola, a templom, az általános véleményklíma. Ezért a cenzúra rendszerint kart karba öltve jár a propagandával. A propaganda a cenzúra tükörképe: míg a cenzúra egyes nézetek és információk elnyomása mások javára, a propaganda egyes információk és nézetek terjesztése más információk és nézetek kárára.

Az elmúlt két évben az állami hirdetések elvonásával megkezdődött az ellenzéki lapok kiéheztetése, a frekvencia megtagadásával a Klubrádió elhallgattatása, az Index kitiltásával a parlamenti nyilvánosság korlátozása; megtörtént a közszolgálati hírgyártás központosítása. De az új médialátkép csak akkor gyakorolhat hatást az emberekre, ha az élet minden területén propagandával társul. Ezt a célt szolgálta a közterületek átnevezése: így lett a Köztársáság térből II. János Pál tér, a Moszkva térből Széll Kálmán tér. Ugyancsak ezt a célt szolgálta a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely pluralizmus és demokratikus vita helyett „egyetértést” sürgetett, és az Alaptörvény preambuluma, amely a keresztény értékeket állította középpontba, fittyet hányva a nem keresztény, a nem hívő és az ateista polgárokra. Ugyanez volt a célja a sokszínű hitéletet korlátozó egyházügyi törvénynek, az iskolai tananyag homogenizálásának, a „családi értékek” tiszteletét előíró családvédelmi törvénynek is.

Ezek az erőfeszítések együttesen az ideológiai pluralizmus felszámolását, az ideológiai hegemónia megteremtését szolgálják. Az ideológiai hegemónia öncenzúrához vezet. „A belső cenzor – írja John Keane – figyelmeztet rá, hogy túl sok forog kockán: jó hírünk, családunk, karrierünk, munkahelyünk, a cégünk ellen indított per. Mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk, és kétszer is meggondoljuk. ... Keze megérinti még gyermekeinket és barátainkat is, s annak művészetére oktatja őket, hogyan ne mondják ki, amit gondolnak.” Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Ennek a cikknek a szerzője nemrégiben a magyar médiatörvényekről külföldön tartott egy (egyébként nyilvános) előadást. A rendezvényen megjelent a helyi magyar nagykövetség sajtósa, és szorgalmasan jegyzetelt. Talán jelentést is írt belőle. A szerző megismerte a félelem érzését: mi lesz vele és családjával, ha elveszti állását?

Az ideológiai hegemónia hallgatási spirálhoz vezet. Olyan véleményklíma alakul ki, amely arra készteti az egyént, hogy hallgasson. Úgy érzi, véleményével kisebbségbe szorult, és attól tart, véleményének kimondása szankciókat vonhat maga után. Hirtelen itt terem a félelem. A hallgatási spirál képmutatásra – valódi véleménye elhallgatására kényszeríti a másként gondolkodókat. Vagy arra, hogy a „föld alá”: a kiskocsmák, a házibulik, a klubok, a blogok, a zárt Facebook-csoportok világába vonuljon vissza.

Bozóki Andrásnak az Élet és Irodalomban nemrégiben megjelent írása, A magyar demokrácia válsága azt dokumentálja, hogyan iktatta-iktatja ki a második Orbán-kormány a demokratikus fékeket és ellensúlyokat: a „negyedik hatalmat”, a parlamentet, a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróságot, a Legfőbb Ügyészséget, az Országos Bírói Hivatalt, az Állami Számvevőszéket és a többit.

A magyar demokrácia belső fékek és ellensúlyok híján ma már csak a külső fékekre és ellensúlyokra – elsősorban az Európai Unióra – számíthat. Az Uniónak lépnie kell. Elsősorban is arról kell gondoskodnia, hogy megelőzze a kritikus hangok teljes elszigetelődését, és megőrizze a pluralizmust.

Az írás eredetileg a Népszava 2012. február 9-ei számában jelent meg.

Utánközlés a lap engedélyével.

2012. február 9-én ismét Magyarország volt a téma az Európai Parlamentben. Neelie Kroes médiaügyi biztos ismét bírálta a magyar kormányt és különösen annak médiapolitikáját, kiemelve a Klubrádió ügyét és a médiatörvény dermesztő hatását. Válaszában Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes azt mondta, Magyarország elkötelezett a szabadság, a jogállam és a demokrácia mellett. (Stating the obvious, de ismétlés a tudás anyja: ahol a hajléktalanokat el lehet zavarni a közterületekről, ott nincs szabadság, ahol visszamenőleges hatályú törvényeket lehet hozni, ott nincs jogállam, és ahol a hatalommegosztás helyett a hatalomkoncentráció elve érvényesül, ott nincs demokrácia.)

Szintén ezen a napon Orbán Viktor arról beszélt a Fidesz Egerbe kihelyezett frakcióülésén, hogy puccskísérlet zajlott ellene, amiben a CNN is részt vett.

Ugyanezen a napon az NMHH új bejegyzést tett közzé új honlapján. A bejegyzés névtelen szerzője büszkén közli, hogy a Határok Nélküli Riporterek jelentése szerint Magyarország a szólásszabadság terén megelőzi egyebek között Bulgáriát, Romániát és Olaszországot is. A Cenzúraregiszter szerint ez kevés ok az örömre: mindhárom országot azért szokták bírálni, mert a magánmédia nagy része a "médiaoligarchák" (például Irena Krasteva [Bulgária], Dan Costache Patriciu [Románia] és Silvio Berlusconi [Olaszország]) kezében van, a közszolgálati média felett pedig a kormányzat gyakorol ellenőrzést.

Az NMHH-bejegyzés szerzőjét az is örömmel tölti el, hogy Magyarország hét hellyel megelőzi "a szólásszabadság őshazájaként tisztelt Egyesült Államokat". Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a szólásszabadság "őshazája" az Egyesült Királyság, és nem az Egyesült Államok: a sajtószabadságot deklaráló angol sajtótörvény 1695-ös keltezésű, míg az amerikai alkotmány első kiegészítése 1791-es. Másrészt az Egyesült Államok leminősítésének oka az, hogy az Occupy Wall Street mozgalom egyik megmozdulásán a rendőrök újságírókat vertek meg - de tudjuk, a sajtó korlátozásának nem a fizikai erőszak az egyetlen módja.

2012. február 8-án azt írta honlapján a TASZ, hogy a büntető törvénykönyv tervezett módosítása szerint "büntetendővé válik a kábítószer fogyasztására való ... nagy nyilvánosság előtti felhívás" ami "szabad utat nyit ... a nyomtatott és online sajtótermékekkel, fórumokkal szembeni fellépéshez és ezáltal a drogokról folytatott diskurzus folytatásához, különösen, ha a törvény által kifejtett »chilling effect«-et [dermesztő hatást] avagy öncenzúrát is számításba vesszük."

Ugyanezen a napon az Index arról adott hírt, hogy február 13-ától az országgyűlés elnöke ismét beengedi munkatársait a parlamentbe. A döntésnek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy Neelie Kroes a twitteren jelezte: holnap a magyarországi sajtószabadság helyzetéről beszél az Európai Parlamentben.

2012. február 7-én az NMHH Médiatanácsa sajtóközleményt adott ki arról, hogy ideiglenesen - 60 napra - meghosszabbítja a Klubrádió műsorsugárzási engedélyt. A fejlemény bizonyára független attól, hogy még nem értek véget az IMF-fel és az Európai Unióval folytatott tárgyalások. A kormány képviselői egyébként a nyugati lapoknak adott interjúikban az ellenzékkel folytatott párbeszéd újrafelvételéről beszélnek - például ezt mondta Martonyi János a Le Monde-nak.

Ugyanezen a napon a hvg.hu arról számolt be, hogy tovább csökkent a minőségi napi- és hetilapok példányszáma. A trend egyébként a rendszerváltás óta tart. Előbb a bulvárlapok, majd a kereskedelmi tévék, még később az internet megjelenése, végül a 2008-ban kezdődő válság vetette vissza őket. A csökkenés felveti a kérdést: nincs-e szükség a lapok terheinek - az eladott példányok és a hirdetések utáni áfa - csökkentésére.

Szintén ezen a napon a Társaság a Szabadságjogokért azt jelentette, hogy a rendőrség bűncselekmény hiányában megszüntette a Dopeman ellen a Himnusz mint nemzeti jelkép megsértése miatt indított nyomozást.

Ugyancsak ezen a napon az NMHH mediatorveny.hu címen új honlapot indított "a magyar médiaszabályozással kapcsolatos információk, elemzések közzététele" érdekében. A Cenzúraregiszter szerint ez jó ötlet. Ismert, hogy korábban a médiatörvény több rendelkezése értelmezési vitákat váltott ki. Nem volt például egyértelmű, mely blogoknak kell regisztrálniuk a hatóságnál, illetve felelős-e a tartalomszolgáltató a honlapján elhelyezett névtelen kommentekért. A honlap segíthet a hasonló kérdéseket tisztázni, növelheti a jogalkalmazó munkájának átláthatóságát. Ugyanakkor érdemes lenne kiegészíteni egy olyan rovattal is, amely közérthető formában mutatná be: mekkora összegből gazdálkodik az NMHH, a médiaalap, a közszolgálati média, és e pénzt pontosan mire fordítják.

2012. február 6-án a hvg.hu arról számolt be, hogy nyilvánosságra hozták a 2013-tól hatályba lépő új nemzeti alaptantervet. A tanterv abba a koncepcióba illeszkedik, amely az elmúlt két évben jelent meg és teljesedett ki, és amelynek lényege az állam semlegességének hiánya (vagyis a liberális állameszmény tagadása): az állam nyíltan állást foglal értékbeli, ízlésbeli és morális kérdésekben. A nemzeti alaptanterv lényeges vonása, hogy nem elégszik meg a gyerekek oktatásával, de nevelni is kívánja őket. Azzal a kérdéssel nem foglalkozik, hogy a szülők valóban át kívánják-e ruházni ezt a feladatot az államra.

Pedig az alaptanterv számos témát tárgyal. Egyebek mellett azt írja, hogy a gyerekeket médiatudatosságra kell nevelni. A koncepció - akárcsak a 2010-es médiatörvény - abból a feltevésből indul ki, hogy a média veszélyforrás, amivel szemben a felhasználónak meg kell védenie magát. Azt írja: "Tájékozódásunkat, választásainkat segítik a médiumok, azonban kritikátlan használatuk kártékony befolyást gyakorolhat a személyiség fejlődésére." Azt is kijelenti, gerbneriánus szellemben, hogy: "A média nem elsősorban az egyes műsorokon keresztül gyakorol hatást a befogadók tömegére, hanem a műsorfolyamban napról napra visszatérő mintázatokkal." Az immár 90 éves médiahatás-vita állami autoritással való eldöntése legalábbis nem szerencsés. Hall és Morley például vélhetően árnyaltabban fogalmazna. A nemzeti alaptanterv erélyesen lezárja a McLuhan és a "technikai determinizmust" ellenzők (például Schudson) vitáját is, amikor leszögezi: "A média nemcsak a kommunikáció módját változtatta meg, hanem magát a társadalmat is."

Ha elfogadjuk azt a - mind az 1996-os, mind a 2010-es médiatörvény betűjétől és szellemétől gyökeresen eltérő - liberális álláspontot, hogy a médiaszabadság alapjog, amit csak különösen indokolt esetben és csak a feltétlenül szükséges mértékben szabad korlátozni, akkor a médiaszabályozásra három fontos feladat hárul:*

1. Megvédeni a médiát a politikai és gazdasági nyomásgyakorlással szemben.
2. Korrigálni a piac tökéletlenségeit, vagyis gondoskodni azokról a tartalmakról, amelyeket a magánmédia nem biztosít.
3. Technológiai és szabványügyi kérdésekben elősegíteni a piaci szereplők közti megállapodást és támogatni a piaci szereplők számára nem kifizetődő infrastrukturális fejlesztéseket.

1. A médiahatóság akkor működhet hatékony politikai és gazdasági pufferként, ha valamennyi politikai erő képviselőit magában foglalja, vagyis a parlamenti pártok mindegyike delegálhat bele tagot. A különböző pártok delegáltjai kölcsönösen semlegesíthetik egymás nyomásgyakorlási kísérleteit. (A szakmai és a civil szervezeteknek meggyőződésem szerint két okból nincs helyük a szervezetben. Jelesül azért, mert [a] minél többen ülnek a testületben, annál kisebb a döntések transzparenciája: az eddigi magyarországi tapasztalatok alapján gyanítható, hogy a magukat függetlennek mutató szervezetek csupán a pártok meghosszabbított karjai lennének, anélkül, hogy a publikum tudná, melyik politikai erőhöz húznának; és mert [b] minél többen ülnek a testületben, annál kisebb az egyes tagok döntéseinek elszámoltathatósága, hiszen a felelősség annál jobban megoszlik közöttük.)

Az egyes pártok delegáltjainak - függetlenül az őket delegáló pártok parlamenti mandátumarányától - azonos szavazataránnyal kell rendelkezniük. Csak ez akadályozhatja meg, hogy a nagyobb pártok a saját érdekeiket érvényesítve rendre leszavazzák a kisebbeket. A média függetlenségét elsősorban a mindenkori többséggel szemben kell biztosítani.

A médiahatóság feladatkörét erősen korlátozni kell. A frekvenciák kiosztásáról nem a tagok döntenének: a hagyományos, szubjektív-politikai szempontok érvényesítésére lehetőséget kínáló "szépségversenyt" egyszerű sorsolásnak kell felváltania (lásd még a 2012. január 25-ei bejegyzést).

A médiahatóság a magánmédiumok esetében nem érvényesíthetne tartalmi kritériumokat. Szemben a mai törvénnyel, nem írhatna elő közszolgálati kötelezettségeket a kereskedelmi és a közösségi médiumoknak (mert a közszolgálati kötelezettségeket a közszolgálati médiának kell teljesítenie, és mert ez a szerkesztőségi szabadságba való indokolatlan beavatkozást - pozitív cenzúrát - jelentene). Nem írhatna elő magyar és európai műsorkvótákat sem (mert ha ezek hiányoznak a kínálatból, akkor ezekről is a közszolgálati médiának kell gondoskodnia, lásd alább).

A közvélemény feltehetően támogatja egyes műsortípusok - különösen a szexet és az erőszakot ábrázoló programok - korlátozását. Erre a törvényalkotónak természetesen tekintettel kell lennie. Ám a mai, korhatár-karikákkal és időbeni korlátozásokkal operáló médiapolitikai rezsim helyett elegendő, ha a médiahatóság az ilyen elemeket tartalmazó műsorok kódolására kötelezi a műsorszolgáltatókat: olyan elektronikus kódokat kell alkalmazniuk, amelyek segítségével a megfelelő chipek birtokában mindazok kiszűrhetik őket, akiknek esztétikai vagy morális ítéletével ellenkeznek. Más szavakkal: a tartalomszűrés nem az állam, hanem a felhasználó (avagy a felhasználót nevelő szülők) feladata és felelőssége.

A médiaszabályozásnak gondoskodnia kell az újságírók forrásvédelméről is. A titkosított információk védelmének feladata nem az újságírókat, nem a forrásaikat, hanem a titokgazdákat terheli.

Hogy függetlenítse a médiát a (politikaival gyakran elválaszthatatlanul összefonódó) gazdasági nyomásgyakorlástól és az azzal együtt járó igazodási kényszertől, a médiahatóságnak gondoskodnia kell arról, hogy az állam hivatalainak és vállalatainak hirdetéseit politikai-tartalmi szempontoktól függetlenül, kizárólag gazdaságossági megfontolások alapján, transzparens módon osztja szét a magánmédiumok (újságok, rádiók, tévék, internetes hírportálok) között. Megfontolandó a médiát sújtó kötelezettségek - elsősorban az eladott lapszámokat és a hirdetéseket terhelő áfa - eltörlése is.

2. Közszolgálati médiára továbbra is szükség van, korrigálandó a piaci tökéletlenségeket. A közmédiának a mainál karcsúbbnak és olcsóbbnak kell lennie. Profiljának kidolgozása során abból kell kiindulni, hogy számos, hagyományosan közszolgálatinak tekintett tartalomról ma már a magánmédia is gondoskodik (lásd a NatGeot, a Discovery Historyt, a Mezzot, a Spektrumot és a többit). A közszolgálati médiában ezért csak olyan műsorok jelenhetnek meg, amelyek átmennek a közszolgálati teszten. A közszolgálati teszt azt méri, a szóban forgó tartalom hiányzik-e az összkínálatból. Ha az adott tartalom már megjelent valahol, és a nagyközönség számára is hozzáférhető, a közszolgálati médiának nem szabad megvásárolnia vagy legyártania, mert ebben az esetben az állampolgárok háromszor fizetnének érte: egyszer az adóforintjaikból, másodszor (többnyire) a kábelszolgáltatóknak fizetett műsordíjakon keresztül, harmadszor pedig a magánmédiában hirdetett termékekbe beépített reklámköltségeken keresztül.

Ugyanakkor vissza kell állítani a közszolgálati média (még a Medgyessy-kormány által eltörölt) előfizetési díját, mert ennek szimbolikus jelentősége van: ez teremti meg a felhasználó és a közmédia közötti, elszámoltathatóságon alapuló megrendelői-szolgáltatói viszont.

3. Szabványügyi kérdésekben ugyancsak szükség lehet állami beavatkozásra. A médiahatóságnak kell gondoskodnia arról, hogy a technológiai kérdések - például az, hogy a földfelszíni vagy a kábeles jeltovábbítás élvez-e elsőbbséget - gyorsan eldőljenek, és mihamarabb megnyíljon az út a valóban sokszínű kínálatot megteremtő digitális televíziózás és rádiózás előtt.

Az államnak ugyancsak szerepet kell vállalnia az infrastruktúra fejlesztésében - például az internethálózat bővítésében, a háztartási set-top boxok beszerzésében -, mert a hozzáférésben mutatkozó földrajzi és szocioökonómiai különbségeket csökkenteni kell. Valamennyi állampolgárnak egyformán hozzáférést kell biztosítani a tartalmak lehető legszélesebb köréhez - különösen az elmaradott, kis lélekszámú vidéki kistelepüléseken, ahol a piaci szereplőknek nem éri meg az infrastruktúra-fejlesztésbe beruházni.

* A bejegyzésben tehát nem a vonatkozó uniós előírások, hanem egy liberális normatív szempontrendszer alapján megfogalmazott médiapolitikai javaslatok olvashatók.

Mi kell ahhoz, hogy egy fiatal demokráciában sajtószabadság legyen? Mi magyarázza, hogy egyes posztkommunista országokban a rendszerváltás után viszonylag gyorsan megjelent és megszilárdult a sajtószabadság (Csehország, Észtország, Lengyelország, Litvánia, Szlovénia), másokban nem (Bulgária, Románia), megint másokban pedig hektikusan változott (Magyarország, Lettország, Lengyelország, Szlovákia)? Másképpen: milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a sajtószabadság megjelenjen és megszilárduljon? És legfőképpen: miért nem stabilizálódik a sajtószabadság helyzete Magyarországon bő két évtizeddel a rendszerváltás után?

A demokratikuskonsziolidáció-elméletek analógiájára az alábbiakban úgy érvelek, hogy legalább hét feltételnek kell teljesülnie - de Magyarországon ezek közül ma több nem teljesül.

1. Intézményes feltételek. Az országgyűlésnek olyan médiatörvényt, médiahatóságot és finanszírozási bázist kell alkotnia, amely megvédi a médiát a politikai és a kereskedelmi nyomástól, azaz pufferként működik. A Freedom House adatai szerint a médiatörvények első generációjának elfogadása után több pontot javult a médiaszabadság helyzete például Bulgáriában, Magyarországon és Szlovéniában. Ám a második generációs, 2010-es médiatörvények után romlott a magyarországi sajtószabadság helyzete. A többpárti ORTT-vel szemben az egypárti Médiatanács nem puffer, hanem - egy, az idősebbek előtt jól ismert metaforával élve - transzmissziós szíj: nem hárítja a kormányzati nyomást, hanem továbbítja azt. Hiányoznak belőle a belső fékek és ellensúlyok, jelesül az ellenzéki pártok (és esetleg a szakmai, civil és szakszervezetek) képviselői. A médiatörvény sem védi a médiumokat a politikai nyomásgyakorlással szemben, hanem - ellenkezőleg - Damoklész kardjaként lebeg fölöttük (ahogy a Libération publicistája fogalmazott). Továbbra sincs sajtóalap, amely a gazdasági nehézségekkel küzdő lapokat támogatná, az állami hirdetéseket politikai szimpátiák alapján osztogatják.

Az intézményes feltétel tehát ma nem teljesül Magyarországon.

2. Viselkedési feltételek. A politikai eliteknek önkorlátozást kell gyakorolniuk. Nem szabad pártkatonákat - például Szalai Annamáriát, a Fidesz volt tagját - kinevezniük a Médiahatóság élére. Mert ennek az ellenkezőjére is van példa: a bolgár Elektronikusmédia-tanács elnöke a független értelmiségiként tisztelt veterán újságíró, ma újságírás-professzor Georgi Lozanov. (Annak, hogy Bulgária ma rosszul teljesít a sajtószabadság-teszteken, elsősorban a gazdasági nyomásgyakorlás az oka, miközben az ottani köztévé a közvélekedés szerint az egyik legfüggetlenebb médium az országban.)

A viselkedési feltétel sem teljesül Magyarországon.

3. Attitudináis feltételek. A választóknak elkötelezetteknek kell lenniük a médiaszabadság iránt. A Cseh Televízió 2001. január 1-ei válsága során például százezer ember vonult az utcára - és maradt ott mindaddig, amíg az alsóház új televíziótörvényt nem fogadott el, és ki nem rúgta a Cseh Televízió kompromittálódott elnökét.

A Milla-tüntetések arra utalnak, hogy az attitudinális feltétel ma teljesül Magyarországon - ám ez önmagában kevés.

4. Szakmai feltételek. Az újságíró-társadalomnak elkötelezettnek kell lennie a médiaszabadság iránt, és közösen kell fellépnie a sajtószabadságot csorbító intézkedésekkel szemben. Szlovákiában például 2008-ban a Fico-kormány válaszadási törvényének elfogadása után a nagyobb napilapok - a SME, a Pravda, a Hospodarske Noviny, a Novy Cas, a Plus 1 Den és az Új Szó - tiltakozásul üres címlappal jelentek meg. A következő kormány - már 2011-ben - visszavonta a vitatott jogszabályt.

Magyarországon ez a feltétel sem látszik teljesülni; a hírmédiumok nem vállaltak például szolidarítást az Index parlamentből kitiltott újságíróival. A belsőleg is megosztott, saját múltjának terhét viselő MÚOSZ elég bágyadtan reagált az új médiatörvény elfogadására.

5. Befektetői feltételek. A médiába való invesztálást az üzletembereknek nem a saját politikai érdekeiket szolgáló, hanem gazdasági befektetésnek kell tekinteniük. Az üzleti érdekeket szolgáló médiumok jellemzően kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekednek, hogy célközönségük egyetlen részét se veszítsék el. Ezt példázza a két szlovéniai napilap, a Delo és a Dnevnik, amely egyetlen párttal sem vállal közösséget (noha ezek rendszerváltás utáni történetében is akadnak vitatott korszakok).

Magyarországon ez a feltétel csak részben teljesül; a médiumok jó része veszteséget termel, és tulajdonosaik döntően politikai okokból tartják fenn.

6. Gazdasági feltételek. Minél erősebb a gazdaság, annál robosztusabb a reklámpiac. Gazdasági függetlenség nélkül nincs politikailag függetlenség. Bevételek hiányában a médiumok arra szorulnak, hogy - az állami vállalatok hirdetéseiben bízva - összeálljanak a politikai pártokkal. A közép- és kelet-európai országokban az összefüggés egyértelmű: minél magasabb az egy főre eső GDP, annál nagyobb a sajtó (Freedom House által mért) szabadsága; minél több a befektetés, annál szabadabb a sajtó.

A gazdasági válságtól különösen sújtott Magyarországon ma ez a feltétel sem teljesül. A reklámkiadások 2009 óta nagymértékben csökkentek a legtöbb platformon (kivéve az internetet).

7. Külső feltételek. Az Európai Unióhoz való csatlakozásra készülő közép- és kelet-európai országokban 2004-ig (Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia), illetve 2007-ig (Bulgária és Románia) többé-kevésbé folyamatosan javult a médiaszabadság helyzete, mert a tagjelölteknek meg kellett felelniük a csatlakozási kritériumoknak. A csatlakozás után azonban - külső kényszer híján - a tíz országból nyolcban romlani kezdett a médiaszabadság helyzete (a Freedom House adatsora szerint); kivételt csak Csehország és Románia jelentett.

Magyarországon ma a külső feltételek csak részben teljesülnek. Neelie Kroes, az EU médiaügyi biztosa nyomására 2011. februárjában a kormánytöbbség több ponton módosította a vitatott 2010-es médiatörvényeket - ám a legvitatottabb rész, az egypárti Médiatanács változatlan maradt. Igaz, az erről folytatott vita még nem ért véget.

E feltételek persze összefüggenek egymással. Egy jól megtervezett intézményrendszer például megakadályozhatja, hogy a politikai osztály tagjai saját barátaikat nevezzék ki kulcspozíciókba vagy csökkentheti a média gazdasági függőségét - de önmagában ez sem csodaszer.

A hét, itt felsorolt feltételből kettő, kettő és fél teljesül Magyarországon. Ez nem elég. Hazánknál a tíz posztkommunista EU-tagállam közül csak kettőben - Bulgáriában és Romániában - rosszabb a helyzet a Freedom House adatai szerint. A Reporters Without Borders Bulgária és Románia mellett Lettországot is Magyarország mögé sorolja.

A következő bejegyzésben arról lesz szó, mit lehetne tenni a helyzet javítása érdekében - elsősorban az intézményi feltételek terén.

2012. február 3-án az orulonkvincent.blog.hu ("Gondolni, azt szabad") arról számolt be, hogy a Főpolgármesteri Hivatal még január 19-én levelet küldött a Magyar Narancsnak. A levélben az áll, hogy "A Fővárosi Városháza sajnálattal észleli, hogy politikai hetilapjuk egyes írásai kifejezetten Budapest érdekei ellen dolgoznak. A BKV valós helyzetét, a bajok eredőjét mélyen eltitkolva próbált legutóbb is ellentétet gerjeszteni, erősíteni - a miniszterelnök és a főpolgármester között légből kapott zsarolást emlegetve [így!] - már-már rágalmazó módon" stb.

Az ügy érdekessége, hogy arra utal: a hatalom képviselői - talán a választási felhatalmazás birtokában - monopolizálni kívánják az igazságot, és megkérdőjelezik a valóság különböző olvasatainak jogosságát.

2012. február 2-án a South East European Media Organisation közleményt adott ki. Eszerint "úgy tűnik, a magyar médiatörvény csak a kormányzó párt számára biztosítja a sajtószabadságot, de korlátozza a közönség szabad tájékozódáshoz való jogát". Felhívja a figyelmet arra, hogy a médiát a Médiatanácson keresztül a Fidesz felügyeli. Ez különösen a közszolgálati médiumokra igaz, amelyek vagyontárgyait a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) kezeli. Ez utóbbi pedig a Médiatanács felügyelete alatt áll: vezetőjét a Médiatanács elnöke nevezi ki, akit pedig személyesen a miniszterelnök. "Az állam politikai és gazdasági értelemben egyaránt ellenőrzi a közmédiumokat" - fűzi hozzá a közlemény.

2012. február 1-e: Dörner György első munkanapja az Új Színház élén. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége estére tüntetést szervezett az épület elé, protestálva az új igazgató (és tanácsadója, a veterán antiszemita Csurka István) kinevezése ellen. A demonstrálók összetűzésbe keveredtek a szélsőjobboldali ellentüntetőkkel. Az előbbiek a "Nácik haza!", az utóbbiak a "Mocskos zsidók!" rigmust kiabálták.

Az Új Színház tényleges teljesítményéről még nem tudni, de a kérdés akkor is felmerül: szabad-e náci színházat működtetni Budapesten?

John Stuart Mill még bizonyára amellett érvelt volna, hogy: igen. Talán azt mondta volna: a liberális és baloldali közönségnek éppúgy el kell tűrnie a náci beszédet, ahogyan a konzervatív és a jobboldali közönségnek a "családi értékek", az egyházak  vagy a nemzeti jelképek kigúnyolását.

Csakhogy a két helyzet nem analóg. Magyarországon a második világháborúban zsidók százezreit hurcolták el. Ma is romák százezreit éri mindennapos diszkrimináció, az elmúlt években pedig több cigánycsalád tagjait is neonáci kommandók gyilkolták le. A hagyományos jobboldali értékeket és a jobboldali közösség tagjait ezzel szemben ma nem fenyegeti veszély. A szélsőjobb színháza felerősítheti a többség egyes tagjaiban a kisebbségekkel szemben élő előítéleteket, ami hosszabb távon a diszkriminációt vagy egyenesen az erőszakot táplálhatja. A többséget nem, de a kisebbséget megilleti a védelem. 

Ugyanakkor persze azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy a szélsőjobboldal látványos térhódítása egyedül a gyűlöletbeszédnek volna tulajdonítható. Az efféle monokauzális magyarázatok sosem meggyőzőek. A megkülönböztetésbe és erőszakba torkolló indulatokért valószínűleg elsősorban  a rossz gazdasági helyzet (a források szűkössége) és a politikai osztály jó részének impotenciája (a társadalmi feszültségek hatékony kezelésére való képtelensége és a szélsőjobboldali politikai erőkkel való cinkos összehajolása) felel. A gyűlöletbeszéd inkább tünet, mint ok. Korlátozása inkább a probléma szőnyeg alá söprése, mint megoldása.

Az Új Színház esete éppen a jobbközép és a szélsőjobb összehajolásának jele. A kormányzattal együttműködő budapesti főpolgármester közpénzből finanszírozott intézményt adott emblematikus szélsőjobboldali személyiségeknek. Márpedig az állam nem támogathat olyan ideológiát, amely egyes polgárainak diszkriminációjára vagy megsemmisítésére buzdít.

Emellett a közoktatásból, a közmédiából és a jobboldali politikai elit kommunikációjából fájó módon hiányzik a történelmi nácizmus és a hétköznapi nacionalizmus veszélyeivel kapcsolatos felvilágosítás. Mikor vetített utoljára a köztévé dokumentumfilmet a holokausztról? Mikor foglalkozott utoljára a volt Jugoszláviában etnikai háború kitöréséhez vezető nacionalizmussal? Mikor számolt be utoljára a hazai cigányság többségének embertelen életkörülményeiről? És mikor álltak fel utoljára prominens jobboldali politikusok, hogy a szélsőjobbtól elhatárolódva humánusabb mederbe próbálják terelni a közbeszédet?

A gyűlöletbeszédet betiltani: hiba volna. Államilag támogatni: bűn, ami ellen tiltakozni kell.

A Cenzúraregiszter január során több ízben beszámolt arról, hogy a brit sajtó és média - például a The Economist, a The Guardian, a The Independent és a BBC -rendszeresen tudósított a magyarországi fejleményekről, így a szólásszabadság körüli vitákról. Január 18-án a londoni magyar nagykövetség munkatársa "Magyarország: mítoszok és tények" címmel közleményt juttatott el a brit szerkesztőségekbe azzal a szándékkal, hogy cáfolja a szerinte alaptalan vádakat. A kommüniké az 5. és a 6. oldalon kitér a szólásszabadság helyzetével kapcsolatban megfogalmazott sajtóállításokra is. Az alábbiakban a Cenzúraregiszter a közlemény ezen állításait tekinti át - és kommentálja.

A közlemény szerint "Az [új média]törvény jól teszi a dolgát, a médiahatóság professzionálisan dolgozik. ... Az öncenzúrával kapcsolatos figyelmeztetések célt tévesztettek: eddig egyetlen nyilatkozóra róttak ki bírságot, azt is azért, mert rasszista megjegyzést tett. Kapcsolja be a tévét vagy nyisson ki egy újságot, és látni fogja, hogy a vélemény-nyilvánítás szabadsága: köszöni, jól van. ... A Klubrádió ... azért nem nyert frekvenciákat, mert nem teljesítette az előírt technikai és jogi követelményeket. ... Az öncenzúrával kapcsolatos vádat semmi sem bizonyítja."

A közlemény azonban nem tér ki arra, hogy:

• A médiatanács elnöke, Szalai Annamária a Fidesz volt tagja. A testület valamennyi tagját a Fidesz jelölte. Mandátumuk két kormányzati ciklust - kilenc évet - ölel fel. Pozíciójukból csak kétharmados parlamenti többséggel mozdíthatóak el. Ha valakinek nem volna egyértelmű: a demokráciát az különbözteti meg a diktatúrától, hogy az előbbiben a hatalommegosztás, az utóbbiban a hatalomkoncentráció elve érvényesül. A demokrácia sem tökéletes rendszer, de a fékek és ellensúlyok csökkentik a rossz vagy az önkényes döntések számát.
• A sajtó szabadságával nehezen egyeztethető össze, hogy Kövér házelnök kitiltotta az Indexet a parlamentből; a Klubrádió és a Világgazdaság munkatársát nem engedték be Orbán Viktor január 6-ai sajtótájékoztatójára; a vagy.hu munkatársát, illetve az RTL Klub és a TV2 kameráit nem engedték be a fideszes vezetésű Debrecen január 14-ei báljára (lásd a korábbi januári bejegyzéseket).
• A médiával kapcsolatos törvények objektív tartalom nélküli gumiparagrafusokat is tartalmaznak. Ezek megsértése mérlegelés és vérmérséklet tárgya, ami dermesztő hatáshoz (= öncenzúrához) vezethet. Ilyen például az, hogy "a médiaszolgáltatók kötelesek szolgáltatásaikat a házasság intézményének, valamint a család és a gyermeknevelés értékének tiszteletben tartásával nyújtani", vagy az, hogy "a sajtószabadság gyakorlása ... nem sértheti a közerkölcsöt". A vélemény-nyilvánítás szabadságával ütközik a büntető törvénykönyv 269/A paragrafusa is, amely szerint: "Aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ ... vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő." Ezek a rendelkezések ellentmondanak annak a liberális alapelvnek, hogy a szólásszabadság alapjog, ezért csak különösen indokolt esetben és csak az arányos mértékben korlátozható Az Európai Emberi Jogi Bíróság például már 1976-ban kimondta, hogy "A szólás szabadsága ... nemcsak azokra az 'információkra' és 'eszmékre' vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek, amelyeket nem tartanak sértőnek vagy amelyeket közönyösen fogadnak, hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják az államot vagy a lakosság egy részét. Ez a pluralizmus, a tolerancia és a nyitottság feltétele, amely nélkül nincs 'demokratikus' társadalom" (Handiside v. United Kingdom, 1976. december 7, EHRR 737, 49. paragrafus).*
• A Médiatanács nem írta alá az első műsor-szolgáltatási szerződést a Klubrádióval, miután az a néhai ORTT-től már elnyert egy fővárosi frekvenciát. Ugyanez a Médiatanács írta ki egyébként a 95,3 mHz-es frekvenciára szóló pályázatot is, mégpedig úgy, hogy a zömmel beszélgetéseket sugárzó rádió frekvenciájára nagyobb eséllyel pályázhassanak a zenerádiók.

* A médiaalkotmányból szerencsére már kikerült az a rendelkezés, amely korábban úgy fogalmazott: "A médiatartalom nem lehet alkalmas, és nem irányulhat ... semmilyen közösség nyílt vagy burkolt megsértésére." E homályos megfogalmazás bármilyen kritikát ellehetetlenített volna.

Január végén "Vissza az Indexet a Parlamentbe" címmel Facebook-csoport alakult, azt követelve, hogy Kövér László házelnök engedje vissza az ország házába a hírportál munkatársait. Kövér arra hivatkozva tiltotta ki őket, hogy tiszteletlen hangnemű tudósításaikkal megsértették az országgyűlés méltóságát. A Cenzúraregiszter kíváncsian várja a fejleményeket. Egyelőre nem talált tudósítást arról, hogy a magyar újságíró-társadalom egy emberként készülne bojkottálni a Fideszt, egészen addig, amíg a házelnök nem korrigálja korábbi döntését, helyrehozva a kollégáikat és a magyar nyilvánosságot ért sérelmet.

Január 30-án közölték az online lapok azt a levelet, amelyet a Kunigunda-utcai éhségsztrájkot közvetlenül kiváltó, az MTV-Híradóban 2011. december elején sugárzott, Lomniczi Zoltán volt főbíró kitakarása miatt elhíresült riport egyik készítője írt a Médiatanácsnak. Az anonimizált levélből kiderül: a szerkesztő azt az utasítást kapta: "Ha másként nem megy, húzzál zsákot a Lomniczi fejére, mert még vágóképként sem látszódhat a riportban." A levél szerzője arról is beszámol, hogy az ügy miatt januártól elmozdították a Híradó szerkesztőségéből. Az Origó szerint a levelet Horváth Ani írta, az őt a levél szerint megfenyegető felettese Élő Gábor volt. Az origo.hu által megkeresett, az MTI Hírcentrumától azóta elbocsátott Élő szerint a levélből semmi sem igaz.

"Azt a műsorszámot, amely alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz, a VI. kategóriába kell sorolni. [...] a VI. kategóriába sorolt műsorszám nem tehető közzé" - mondja a médiatörvény 9. és 10. paragrafusa, mégpedig általános érvénnyel, valamennyi médiumra vonatkoztatva.

A pornó és az erőszak-ábrázolás hálátlan téma. A legelkötelezettebb szólásszabadság-pártiak sem emelnek szót mellettük - vagy azért, mert maguk is ésszerűnek tartják az ilyen tartalmak korlátozását, vagy azért, mert úgy érzékelik, társadalmi konszenzus van arról, hogy ezeket a tartalmakat korlátozni kell. Az erőszak-ábrázolás kérdésének komoly szakirodalma van, míg a pornográfia kérdésének nincs. A pornó tabu. Úriember/úriasszony nem beszél róla. Legfeljebb nézi.

A pornó és az erőszak-ábrázolás azért érzékeny kérdés, mert a közkeletű vélekedés szerint mindkettő alapvető társadalmi értékeket fenyeget: a pornó a családra, az erőszak-ábrázolás a biztonságra nézve jelent veszélyt. Legalábbis aszerint a naiv médiahatás-képzet szerint, amely úgy véli: a média mintát mutat, a közönség pedig gondolkodás nélkül követi. Ha a néző pornót lát a tévében, kurtizánhoz szalad, ha erőszakot, megveri az asszonyt, a gyereket vagy a szomszédot.

A médiaerőszak kutatói szerint az erőszak-ábrázolással kapcsolatos aggodalmak megalapozatlanok. Schechter például arról ír, hogy az erőszak a történelem kezdete óta a tömegszórakoztatás része volt az ókori gladiátorviadaloktól kezdve a középkori nyilvános kivégzéseken át a kora újkori gyermekmesékig. Az utóbbiakban például a mai horrorfilmek valamennyi kelléke előfordul: az élve eltemetés (Hófehérke), az élve boncolás (Piroska és a farkas), az élve megégetés (Jancsi és Juliska), a csonkolás (Hamupipőke); a nagy Shakespeare drámáiban pedig úgy hullanak a szereplők, mint a legyek - ám ezekkel szemben a közvélemény elnéző. Sőt, mondja Schechter, a közkeletű vélekedéssel szemben az erőszakot sűrűn ábrázoló kereskedelmi tévék megjelenése és az erőszakos bűncselekmények száma között nincs összefüggés; az ilyen bűncselekmények száma éppen a televízió elterjedése óta zuhant meredeken. Freedman 200 tudományos igényű vizsgálat kritikus metaelemzésével arra a következtetésre jut, hogy a virtuális erőszak nem generál fizikai agressziót. Hangsúlyozza: a televízióban többnyire csak mímelik az erőszakot, a néző pedig tisztában van ezzel. A Messenger által idézett kutatások szerint ez a kiskorú nézőkre is igaz.

A pornó ennél nehezebb ügy. A kérdés kényessége miatt nem készültek vizsgálatok arról, hogy a pornográfia mintakövető hatást gyakorol-e a nézőre. Legfeljebb gyaníthatjuk, hogy - mint máskor is - a média csak kielégíti, de nem generálja a létező igényeket. Elvégre a prostitúció, a legősibb mesterség, már jóval a tévé előtt megjelent. Ebből pedig az következne, hogy a pornográfiát nem kell korlátozni.

Valójában még akkor sem volna magától értetődő, hogy a pornót korlátozni vagy tiltani kell, ha a hatásvizsgálatok összefüggést találnának a pornónézés és a - mondjuk így -házastársi hűtlenség között. Az államnak ugyanis nincs joga beleszólni polgárai magánéleti döntéseibe; nem mondhatja azt, hogy a monogám szex jó, a poligám rossz.

Csakhogy - szemben a virtuális erőszakkal - a pornót nem mímelik, hanem csinálják. A szereplők rendszeresen kerülnek megalázó helyzetekbe. És nem feltétlenül szabad akaratukból: sokan azért választják ezt a pályát, mert a "rendes" polgári foglalkozások gyakorlására nincs lehetőségük. Az állam pedig még passzívan sem támogathatja emberek megalázását. Ez a megfontolás tehát ahhoz a következtetéshez vezetne, hogy a pornográfia tiltása indokolt - nem a nézők, hanem a szereplők védelme érdekében.

A tiltással kapcsolatban mégis több kétség merül fel. Először is nem lehetünk biztosak abban, hogy a megalázó jelenetek forgatását maguk a szereplők is megaláztatásként élik meg, vagyis nem biztos, hogy történik olyan sérelem, amely liberális szempontból is indokolja az állami beavatkozást. Másodszor: az, hogy a pornó tiltása sikerhez vezetne, erősen kétséges. A pornó valószínűleg épp oly elpusztíthatatlan, mint a prostitúció. A tiltás legfeljebb illegalitásba szorítja, ezzel a szereplőket még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza. Harmadszor: az emberek nemcsak a pornóban, de más műsorokban is kerülhetnek megalázó helyzetekbe, az állam pedig nem állíthat minden műsor mellé rendőrt, nem döntheti el minden egyes szereplő helyett, mit mondjon és tegyen a médiában (lásd a valóságtelevíziózásról szóló, január 24-ei bejegyzést).

A pornográfiával kapcsolatban tehát a Cenzúraregiszter arra az óvatos és kissé bizonytalan álláspontra jut, hogy a tiltás mellett szóló érvek nem elég erősek; a tiltás tehát rossz médiapolitikai döntés.

A sokat vitatott magyar médiatörvények védői gyakran fogalmazták meg azt az érvet, hogy a bírálók elhamarkodottan ítélkeznek. Tessék kivárni a törvény alkalmazását - mondták -, akkor majd bebizonyosodik, hogy aggodalomra semmi ok: a jogszabályok nem korlátozzák a szólás szabadságát! Kétségtelen, hogy ez az érv a Klubrádió frekvenciafosztása óta ritkábban hangzik el, ám még mindig lehet úgy okoskodni, hogy a Klubrádióé egyszeri, jogilag szövevényes, talán kivételes eset, ami még nem ok arra, hogy bárki azt mondja: Magyarországon nincs a sajtószabadság.

Ez az érvelés hibás. Az a médiatörvény, amely alapján nem korlátozzák a médiumokat, de megtehetnék, nem jó. Hiszen a médiatörvény elsődleges feladata az volna, hogy védje a sajtó szabadságát. Olyan intézményeket kellene létrehoznia, amelyek hárítják a médiumokra nehezedő politikai és gazdasági nyomást; egyfajta ütközőként működnek. Az egypárti médiatanács és médiahatóság, amelynek vezetőjét személyesen a miniszterelnök nevezte ki egy volt Fidesz-tag személyében, nem jelent garanciát a politikai nyomás hárítására. Kétségtelen ugyan, hogy elődjét, az ORTT-t is sokan bírálták, mert úgy vélték: a testület pártok által delegált tagjai nem voltak függetlenek, sőt nemegyszer kifejezetten pártpolitikai érdekeket képviseltek (különösen a kereskedelmi tévék és rádiók engedélyezése körül lángoltak fel az ORTT körüli viták). Csakhogy a többpárti médiafelügyelet még mindig jobb, mint az egypárti. A pártoknak a médiahatóság élén ülő választottjai kölcsönösen korlátozhatják egymást; a többpárti delegáltakból álló médiahatóságban egyetlen párt jelöltjének sincs túl sok nyomásgyakorlási lehetősége. A médiatörvényekkel - általában mindenféle törvénnyel - szemben a pesszimista megközelítés a helyénvaló, mert amivel vissza lehet élni, azzal előbb-utóbb vissza is élnek. (N. b., az állam hajlamos hasonló rosszhiszeműséggel viszonyulni polgáraihoz; ezért tart fenn például adóhatóságot).

Ráadásul az új médiatörvények hatását nemcsak azon lehet lemérni, hogy a médiahatóság jól dokumentálható módon csorbította-e a média szabadságát. Az NMHH-nak ugyanis joga van arra, hogy a meglehetősen pontatlanul definiált tartalmi előírások megsértése esetén jelentős összegű bírságot rójon ki a médiumokra. A bármely kisebbség vagy többség megsértését, a közerkölcs védelmét előíró rendelkezések: gumiparagrafusok. Szinte bármilyen közleményre rá lehet húzni őket. Nincs kritika, amely ne sértene valamilyen kisebbséget vagy többséget, nincs álláspont, amely ne ütközne a közerkölcs homályos fogalmával. Ez a jogbizonytalanság pedig dermesztő hatású lehet: könnyedén óvatosságra intheti (= öncenzúrára késztetheti) az újságírókat. Az, hogy ez a chilling effect milyen mértékben torzította a magyar média működését, nehezen mérhető. Legfeljebb anecdotal evidence - magyarul kb. kávéházi sutyorgás - támasztja alá. Erre pedig a médiatörvény bírálói még kevésbé hivatkozhatnak, mint a Klubrádió ügyére.

2012. január 26-án az origo.hu arról számolt be, hogy Lázár János hódmezővásárhelyi polgármester, a Fidesz frakcióvezetője levélben ígérte meg a város polgárainak, megvédi őket akár a pénz - vagyis a bankok - hatalmával szemben is. Amikor a hírportál a részletek felől érdeklődött, Lázár János azt üzente levélben, hogy "[s]emmiféle beszámolási kötelezettségem sincs sem az Origó, sem más sajtóorgánumok felé arról, hogyan tartom a kapcsolatot a [...] választóimmal [...] Amennyiben az Origó nem hazudna folyamatosan - többek között [helyesebben: egyebek mellett] Hódmezővásárhely adósságállományával kapcsolatban, nem volna szükség direkt tájékoztatásra." Lázár sajtóreferense, Göbl Vilmos ehhez hozzátette: ha a hírportál nem jelenteti meg Lázár válaszlevelét, mégpedig változtatások nélkül, beperlik.

Az eset legalább két kérdést felvet. Egy: valóban Lázár magánügye-e, miként kommunikál köztisztviselői mivoltában a hódmezővásárhelyiekkel? Kettő: ha az origo.hu hazudott, kért-e Lázár helyreigazítást?

Meggyőződésem, hogy az első, nem túl bonyolult kérdésre a válasz nemleges, egyszerűen azért, mert mindaz közügynek számít, ami közpénzek körül forog, márpedig Lázár leveleit vélhetően közpénzből postázták. A második, nem kevésbé egyszerű kérdésre az origo.hu munkatársa megkeresésemre ugyancsak nemmel válaszolt.

A közpénzek és a nyilvánosság apropóján érdemes megemlíteni, hogy ugyanezen a napon a TASZ jegyzete szerint felmentették Spirk Józsefet, az Index újságíróját abban a perben, amelyet Gubcsi Lajos, a Honvédelmi Minisztérium kommunikációs cégének tavaly menesztett vezetője  rágalmazás vádjával indított ellene. A hírportál állításai zömmel igaznak bizonyultak: Gubcsi egyebek mellett saját könyveit reklámozta a minisztérium honlapján. 

Az Index egyébként ugyanezen a napon arról adott hírt, hogy munkatársai két teljes órán át éhségsztrájkot folytattak, így tiltakozva azért, mert Kövér László házelnök karácsony előtt kitiltotta őket az országházból. A tudósítás arról sajnos nem szól, hogy ez idő alatt folyadékot vettek-e magukhoz. 

Ugyancsak január 26-án látott napvilágot a Nyilvánosság Klub elemzése, amelyből az derül ki, hogy a közmédiumok (MTI által gyártott) hírműsorai egyetlen alkalommal sem fogalmaztak meg kritikát Orbán miniszterelnökkel szemben. A NyK kutatói egy hónap (2011. november 17-december 16.) rádiós és televíziós hírműsorait vizsgálták. A rövid ismertetőből az nem derül ki, hogy kinek kellett volna kritikát megfogalmazni: a hírszerkesztőknek vagy a hírműsorokban megszólalóknak. A kutatás emellett adatokkal is alátámasztja azt a hétköznapi benyomást, hogy a HírTV híradója kormánypárti, míg az ATV-é ellenzéki hangvételű.

Ugyanezen a napon Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkár az eMasa beszámolója szerint Bécsben egyeztetni kezdett Dunja Mijatovic-csal, az EBESZ sajtószabadság-megbízottjával a magyar médiatörvények módosításáról.

Szintén ezen a napon jelent meg a Mérték Médiaelemző Műhely honlapján Polyák Gábor elemzése a Klubrádió ügyéről (lásd még az előző napi bejegyzést).

Még az előző napon, vagyis 2012. január 24-én a nyilvánosság számos fórumán ismét a Klubrádió frekvenciapályázata volt a téma. A teljesség igénye nélkül: az NMHH azt nyilatkozta, hogy az állomás túl kevés pénzt ajánlott a frekvenciáért, Neelie Kroes Brüsszelben vizsgálta a vitatott frekvenciapályázatot, a fideszes Selmeczi Gabriella felháborodottan utasította el azokat a nézeteket, amelyek szerint a rádió politikai nyomás miatt vesztette el engedélyét, a Magyar Hírlap keresetlen szavakkal ecsetelte a Klubrádió munkásságát, a Véleményvezér pedig, ugyancsak a Klubrádió apropóján, a konszenzusalapú médiapolitikáról értekezett.

A szövevényes ügy legalább öt általános tanulságot kínál:

1.        A műsorterv nem lehet az elbírálás alapja, mert Magyarországon az értékelés szakmai szempontjai nem válnak el a politikai szempontoktól.

2.       A koncesszióért ajánlott összeg nem lehet az elbírálás alapja, mert nincs összefüggés egy rádió műsorkínálatának minősége és a rádió bevétele között. (Hacsak fordított összefüggés nincs: minél több pénzt kell befizetni az államkasszába, annál kevesebbet lehet visszaforgatni a műsorgyártásba.)

3.       Az egyetlen ésszerű megoldás a sorsolás: be kell dobni az összes pályázó nevét egy kalapba, és találomra ki kell húzni egyet.

4.       Az államnak mindent meg kell tennie azért, hogy felgyorsítsa a digitális rádiózásra való átállást, mert ma ez az egyetlen módja annak, hogy (szinte) valamennyi pályázó műsorsugárzási lehetőséghez jussonjusson.

5.       A frekvenciahasználati díjat nem a rádiók üzleti terve alapján előre, hanem tényleges nettó árbevételük alapján, visszamenőleg kell megállapítani.

A sorsolásos frekvenciaosztás előnye, hogy kizárja az átpolitizált döntést, egyenlő esélyt biztosít valamennyi pályázónak, elejét veszi annak, hogy a gazdagabb pályázók "felvásárolják" a frekvenciákat, és az aránytalanul magas koncessziós díj sem fenyegeti a rádiók stabil működését. Hátránya ugyanakkor, hogy kevesebb pénz folyik be az államkasszába.

2012. január 25-én ugyancsak a Klubrádió volt az egyik napirendi téma. Az Index arról írt, hogy az állomás frekvenciáját elnyerő Autórádió Kft. 200 millió forintért felajánlotta a 75 millió forintért (+áfa) elnyert koncessziót a Klubrádiónak és más állomásoknak, de azok nem kértek belőle. Klubrádió szerint már az eredeti vételárat sem lehet kitermelni.

Szintén január 25-én az Európai Bizottság munkacsoportja a médiatörvény megváltoztatását javasolta Magyarországnak, arra hivatkozva, hogy "túl sok hatalmat kapott egyetlen, a kormányzat által kinevezett médiahatóság, amely egyszerre jelöli a közszolgálati médiumok vezetőit, értelmezi az új jogszabályokat, és ró ki olyan bírságokat, amelyek akár tönkre is tehetik a médiumokat". A munkacsoport részben a CEU jelentésére támaszkodott (lásd a 2012. január 10-ei bejegyzést). Az ügy hátterét az Index ismerteti.

A szólásszabadság sem korlátlan, ám még a liberális elemzők körében is vita folyik arról, hol húzódnak a  határai. A magánjellegű adatok például egyértelműen védelmet élveznek. Sokak szerint legitim korlát a foglyul ejtett közönség esete is, mert a szólásszabadságba beletartozik az a jogunk is, hogy valamilyen álláspontot ne kelljen meghallgatnunk. (Beletartozik egyébként az a jogunk is - mint arra Jan van Cuilenburg felhívja a figyelmet -, hogy ne szólaljunk meg vagy ne gyűjtsünk be bizonyos információkat.) Az üzleti, a katonai és az államtitkok védelme már nem egyértelmű: sokan úgy gondolják, szerintem joggal, hogy ezek védelme nem az újságíró feladata, hanem a titokgazdáé.

A szólásszabadság legitim korlátairól folyó vita egyik érdekes fejezete a valóságtelevíziózásról szól, és Magyarországon elsősorban a Mónika-show, a Győzike-show és a Való Világ című tévéműsorok kapcsán vetődött fel. György Péter például egy alkalommal úgy érvelt az Élet és Irodalomban, hogy az emberi méltósághoz való jog elidegeníthetetlen, ezért még akkor sem csorbítható, ha az ember maga mond le róla; márpedig a Mónika-show vendégei, illetve Gáspár Győző és családtagjai maguk döntöttek úgy, hogy vállalják a nyilvános szereplést, vagyis azt - de ezt már én teszem hozzá -, hogy hülyét csinálnak magukból. Szabad-e az államnak ezt engednie?

Ha elfogadjuk azt az érvet, hogy az államnak akár saját maguktól is meg kell védenie az emberek méltóságát, fel kell tennünk néhány további kérdést is: hol húzódik a legitim állami beavatkozás határa? Van-e érdemi különbség aközött, ha Alekosz egy szál gatyában rohangál a Való Világ villában, és így nevetteti ki magát, és aközött, ha a betelefonáló nevét vállalva, jól beazonosítható módon Bolgár György Megbeszéljük című rádióműsorában mond marhaságokat, szintén nevetségessé téve magát? Minőségi különbséget jelent-e, hogy valaki egy bulvártalkshow-ban vagy egy politikai talkshow-ban vállal szerepet? Éles, jól definiálható határ húzódik-e a nem-politikai és a politikai vélemények között? Határozottan elhatárolható-e egymástól a magán- és a nyilvános szféra?

A fenti kérdésekre e blog szerzője azt válaszolná: tudomása szerint ilyen határvonalat nem lehet húzni. Hiába jó szándékú az állam korlátozó szerepvállalása, ha magában hordja a túlzott beavatkozás: a cenzúra veszélyét. Ezért a szólásszabadságra az jelenti a garanciát, ha az állam az emberi méltóságra hivatkozva sem korlátozza az egyén megszólalási/önkifejezési lehetőségeit. Hanem hagyja, hogy az ember a saját kárán tanulja meg: a nyilvánosság előtti szereplés kockázattal jár.

A médiakutatók kedvelik a valóságshow-kat, mert azoknak köszönhetően - Sas Tamás filmrendező szavaival - "a nézők visszaszerezték a televíziót maguknak". A szereplők saját magukat játsszák, azaz a valóságshow - bármilyen manipulált is - bizonyos értelemben pontosabb és teljesebb képet fest a valós világról, mint a hagyományos, az értelmiségi elit által formált és belakott, egy specifikus értékrendet képviselő televízió. A valóságshow megjelenésében a médiakutatók hajlamosak a televízió demokratizálódásának jelét látni. A trágárságot és a legkülönfélébb testi funkciókat nyíltan bemutató műsor a középkori vásári komédiák cenzúrázatlan, durva, karneváli világába vezeti vissza a nézőt. Főszereplői maguk is a nézők köréből kerülnek ki. (Ráadásul - a közvélekedéssel szemben - a valóságshow nem puszta szórakoztatás, hanem tanulságos metafora is. Az evolúció tökéletes modellje: a játékosok túlélése azon múlik, rátalálnak-e a helyes adaptációs stratégiára, és megfelelően kombinálják-e a két viselkedési alapformát: a kooperációt és a konfrontációt.)

Az ügyvédek azonban, úgy látszik, nem olyan megértőek, mint a médiakutatók. Az Origó 2012. január 23-án arról adott hírt, hogy az Ügyvédi Kamara vizsgálatot folytat "VV Eszti" ellen, mert a fiatal ügyvéd szerepet vállalt az RTL Klubon futó Való Világ 5-ben, ezzel - a Kamara szerint - szégyenfoltot ejtett az ügyvédi szakma jó hírén. A testület nemcsak VV Eszti viselkedését bélyegzi meg, de egyúttal azt is sugallja: ők - mármint az ügyvédek - magasabb rendű morális elveket képviselnek, mint a valóságshow hétköznapi szereplői.

A Kamara eljárása nemcsak a kereskedelmi tévékkel szemben máshol is oly gyakran megfogalmazódó társadalmi ellenérzéseket testesíti meg. Ennél tovább megy: szankciókat helyez kilátásába azzal szemben, aki az adott szakmai közösség morális normáit megszegi. Az ügyvédi közösség kitagadással - exkommunikációval - fenyegeti azt a tagját, aki nem igazodik belső szabályaihoz.

A cenzúra egyik tipológiája megkülönbözteti a politikai, a gazdasági és a társadalmi cenzúrát. Érvelhetünk úgy, hogy a Kamara eljárása az utóbbi - azon belül is az osztálycenzúra - megnyilvánulása. Az "aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére" módszerét követve tanítja móresre azt, aki a saját útját kívánja járni. A Kamarának persze joga van erre. Csakhogy az eljárás végtelenül arrogáns. Aki a kereskedelmi média szereplőit lenézi, a kereskedelmi média közönségéről - végső soron saját megrendelőiről - is megvető módon ítélkezik.

2012. január 22-én néhány ezres tömeg tüntetett Budapesten, tiltakozva a Klubrádió bezárása ellen. 

Ugyanezen a napon a port.hu-n így jelent meg a Magyar Televízió egyes csatornájának műsorelőzetese:

"Liberális indulatrohamok az Európai Parlamentben"

A lényeg, m1, 2012. január 22.

(via Facebook)

 2012. január 21-én Magyarországon ismét magasra csaptak az indulatok, egyrészt az utcán, másrészt a médiában - különösen a neten. Budapesten legalább százezer ember tartott szimpátiatüntetést a kormány mellett, amit a Facebookon és az online lapok kommentrovataiban sok száz vagy sok ezer ember élénk vitája követett. Az interneten két állítás is megfogalmazódott - mégpedig visszatérően. A kormánypárti kommentelők szerint az Európai Unió és az Egyesült Államok "magyarellenes" intézkedéseit a nyugati sajtó tüzelte fel. A tüntetést szomorúan figyelők szerint a demonstrálókat a kormánypárti média  vezette félre. Érdemes mindkét állítást közelebbről is megvizsgálni.

Az első állítás szerint a vezető nyugati politikusok a sajtó nyomására lépnek fel Magyarország ellen. Ebben bizonyára van egy cseppnyi igazság: a nyugati sajtóban az elmúlt másfél évben közölt, Magyarországot bíráló írások nyilvánvalóan ráirányították a figyelmet az Orbán-kormány intézkedéseire, és erre - miután a kritikus írások kritikus tömeget értek el - az ottani politikusoknak is reagálniuk kellett. Ahogy a médiakutatók fogalmaznak: az információk kapuőrének szerepet betöltő újságírók/szerkesztőségek sikeresen tematizálták előbb a média, majd azon keresztül a politika napirendjét.

Ám az már aligha igaz, hogy az európai döntéshozók a sajtóból tájékozódtak volna. Talán kevéssé ismert, mégis fontos tudni, hogy ők elsősorban nem a médiából nyerik információikat. Legalább három más forrást használnak. Egyrészt azért (is) tartanak fenn Magyarországon külképviseleteket, hogy azok munkatársai tájékozódjanak az itteni helyzetről, majd tájékoztassák feljebbvalóikat. Rendszeresen találkoznak például olyan hazai elemzőkkel, akik segítenek nekik pontosan megérteni a hazai fejleményeket, az információkat pedig továbbítják főnökeiknek.

Másrészt a nagy nyugati hírügynökségek - például a Reuters - ma már hírszerzéssel is foglalkoznak: tevékenységüknek csupán kisebb részét teszi ki a médiumok hírekkel való ellátása, nagyobb részében pedig kormányoknak és üzleti vállalkozásoknak nyújtanak (ellenőrzött) információkat.

Harmadrészt pedig a nyugat-európai politikai döntéshozók támaszkodnak a különböző elemző-értékelő intézmények mindenki számára hozzáférhető, többnyire tudományos igényű jelentéseire is - a Freedom House-tól a Velencei Bizottságig.

A második állítás szerint azt a százezer embert, aki végigvonult az Andrássy úton a Hősök terétől a Kossuth térig, a hazai közszolgálati média kormányzati propagandája vezette félre. Egy cseppnyi igazság ebben az állításban is van: a hazai közmédia (és a magánmédia egy része) valóban az Orbán-kormány kritikátlan támogatója, amint arról például a Republikon Intézet elemzése is tanúskodik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért, mert a médiakutatók már régen felismerték, hogy a média közvéleményre (és választói magatartásra) gyakorolt hatásának mértéke csekély, iránya pedig kiszámíthatatlan. Tóka Gábor és Marina Popescu például arról ír egy korábbi empirikus vizsgálatában, hogy a magyar közmédia kormánypárti propagandájának akár bumeránghatása is lehetett. Az emberek döntéseit elsősorban személyes tapasztalataik és a környezetükben élő véleményvezérek nézetei befolyásolják. Ez magyarázza például azt, hogy a rossz gazdaságpolitika hatására eddig kétmillió szavazó fordult el a Fidesztől, személyesen tapasztalva, hogy bevételei csökkentek, kiadásai nőttek - fittyet hányva a közmédia optimista gazdasági jelentéseire.

Másrészt azért nem ilyen egyszerű a helyzet, mert a kormányzati propaganda korszerű módszerekkel: "nemzeti konzultációkkal", közvélemény-kutatásokkal, alkalmasint fókuszcsoportos vizsgálatokkal dolgozik. A Fidesz nem vezetni, hanem követni akarja a közvéleményt: azt mondja az embereknek, amit azok hallani akarnak, vagy amire legalábbis fogékonyak. A média tehát ebben az esetben nem megfordítja, csupán megerősíti az emberek létező véleményeit, attitűdjeit: az emberek azt hiszik el, ami összhangban van személyes meggyőződésükkel.

A kommentelők tehát alighanem túlbecsülik a médiának a mostani helyzet kialakulásában játszott szerepét. De mindkét fél olyannyira meg van győződve a maga igazáról, és olyannyira képtelen megérteni a másik oldal szempontjait, hogy szinte kizárólag az ördögi média manipulatív hatásával tudja magyarázni, miért látja ugyanazokat a dolgokat a másik - máshogy.

2012. január 20-án arról számolt be az Origo, hogy az új filmtörvény-tervezet miatt a Magyarországra behozott filmeket csak több hónapos késéssel lehetne bemutatni a mozikban, mert azokat a korhatár-besorolás miatt előzetesen be kellene mutatni az NMHH-nak.

Ugyanezen a napon az Index szerint Závada Pál is letiltotta műveinek a közmédiában való sugárzását 

Nem magyar vonatkozású, mégis érdekes hírt jelent Timothy Garton Ash kezdeményezése, a FreeSpeechDebate. Az elképzelés lényege, hogy a globális média korában a szabad szólásról is globális kontextusban kell gondolkodni, mert ma már "mindannyian szomszédok vagyunk: az interneten és a mobiltelefonon keresztül négymilliárd embert érhetünk el, ami soha nem látott lehetőséget kínál a szabad szólásra". A TGA által vezetett nemzetközi csoport, amely az Oxfordi Egyetem diákjainak bevonásával működik, de támogatja például Jimmy Wales, a Wikipedia alapítója is, tíz olyan alapelvet bocsát vitára, amelyet világszerte érvényesnek tart. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. bekezdéséből kiinduló elvek nyersfordításban a következők:

1. Nekünk - valamennyi embernek - jogunk van  az önkifejezésre (We - all human beings - must be free and able to express ourselves),  valamint arra, hogy határokra való tekintet nélkül információkat és gondolatokat terjesszünk és ismerjünk meg.
2. Megvédjük az internetet és valamennyi kommunikációs formát attól, hogy a köz- és magánhatalmak illegitim módon avatkozzanak be szabadságukba.
3. Nyitott és sokszínű médiát követelünk és  teremtünk annak érdekében, hogy tájékozott döntéseket tudjunk hozni, és korlátok nélkül vehessünk részt a politikai életben.
4. Az emberek közötti valamennyi különbségről nyíltan és civilizált hangnemben beszélünk.
5. Nem ismerünk tabut az ismeretek megvitatása és terjesztése terén.
6. Nem fenyegetünk senkit erőszakkal, és nem fogadjuk el, ha erőszakos fenyegetéssel próbálnak megfélemlíteni bennünket.
7. Tiszteletben tartjuk a hívőket, de nem feltétlenül tiszteljük hitük tartalmát.
8. Valamennyiünknek jogunk van a magánéletre, de elfogadjuk magánéletünk nyilvánosságát, ha és amennyiben a köz érdeke úgy kívánja.
9. A tisztességünkbe gázoló megjegyzéseket elutasítjuk, de a legitim vitát nem korlátozzuk.
10. Szabadságunkban áll a szólásszabadságra vonatkozó valamennyi olyan korlát megkérdőjelezése (to challenge all limits), amelyet a nemzetbiztonságra, a közrendre és a [köz]erkölcsre hivatkozva állítanak.

A szólásszabadságról az elsősorban a neten folyó globális vita tétje az, hogy meg lehet-e állapítani olyan kommunikációs normákat, amelyek "határok nélkül" - vagyis valamennyi kultúrában, a politikai és a vallási hagyományokra való tekintet nélkül - érvényesek. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni az úgynevezett áldozattesztet, amely szerint az egyetemes emberi jogok azért egyetemesek - vagyis kultúrafüggetlenek -, mert minden embert megilletnek. Ezt a tézist igazolandó Michael Kunczik Cees J. Hamelinket idézi: "Ha bárkinek kétségei lennének afelől, hogy az alapvető emberi jogok univerzálisak-e, kérdezze meg az emberi jogi sérelmek áldozatait." Így a szólásszabadság kérdésében sem a hatalmasok véleménye a mérvadó, hanem az elnyomottaké: azoké, akiket akadályoznak a szabad szólás gyakorlásában.

A magyar médiaszabályozás szempontjából egyébként különösen a 10. vitapont lehet érdekes.

Ugyanaznap - szintén az Index beszámolója szerint - Parti Nagy Lajos letiltotta műveinek közlését a Magyar Rádióban, mondván "a hatalom által einstandolt, szócsövesített médiában nem hajlandó szerepelni".

2012. január 17-én az Európai Bizottság három ügyben indított kötelességszegési eljárást Magyarorország ellen: a jegybanktörvény, az adatvédelmi ombudsmani hivatal megszüntetése és a bírák korai nyugdíjazása miatt. A többi, a világsajtó és az Európai Unió figyelmét is magára vonó kérdés - az alkotmány, a választási törvény és a médiatörvény - nem szerepel a bizottság napirendjén. Az adatvédelmi hivatal kérdése azért is fontos, mert korábban az adatvédelmi biztos őrködött a közérdekű adatok nyilvánossága felett is. E terület súlyát jól illusztrálja a Pintér Sándor által a Barroso-levél miatt Mong Attila ellen kezdeményezett büntetőeljárás (lásd a január 13-ai bejegyzést).

Két megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik az, hogy bármilyen kínos is az Európai Bizottság eljárása, mégis szükséges és szerencsés: a hagyományos belső fékek és ellensúlyok - a független média, köztársasági elnök, költségvetési tanács, bírói kar, alkotmánybíróság és a jogokkal is rendelkező parlamenti ellenzék - már megszűntek vagy súlyukat vesztették, ezért helyes bevetni a külső fékeket és ellensúlyokat - az Európai Uniót és a Nemzetközi Valutaalapot - annak érdekében, hogy Magyarország visszatérjen a liberális demokrácia útjára. Talán unalmas mindig felmondani a leckét, mégis érdemes felidézni például Michael Schudsont ("...a reprezentatív demokrácia olyan politikai rendszer, amely a hatalom és a hatalmasok iránti bizalmatlanságon alapul") vagy éppen Robert Michelst és az oligarchia vastörvényét (miszerint a pártok és vezetőik mindig hatalmuk maximalizálására törekszenek). Fékekre és ellensúlyokra nem viccből van szükség, hanem azért, hogy csökkentsék a hibás döntések számát, és megakadályozzák a hatalomkoncentrációt.

A másik megjegyzés optimista: a demokrácia megingása nem feltétlenül visszafordíthatatlan folyamat. 2002-ben a Fideszt a választók már elküldték a hatalomból, pedig az első Orbán-kormány kevesebb ellentmondásos törvényt vitt keresztül a parlamenten, és a gazdasági helyzet is lényegesen jobb volt, mint a mai.

2012. január 16-án arról számolt be a Népszabadság, hogy a fideszes vezetésű Debrecen január 14-én rendezett báljára nem engedték be a városvezetéssel szemben kritikus vagy.hu munkatársát, arra hivatkozva, hogy a hírportál - a médiatörvénnyel dacolva - nem regisztráltatta magát az NMHH-nál. A városvezetéssel ez ügyben folytatott levelezéséről a portál itt számol be. A Népszabadság arról is hírt adott, hogy a bálba nem engedték be az RTL Klub és a TV2 kameráit sem, mondván, ha szükségük van felvételekre, vásárolják meg azokat a Debrecen Televíziótól.

Ugyanezen  napon Szíjjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője minősíthetetlen "bulvárkacsának" nevezte a Schmitt Pál köztársasági elnökkel szemben megfogalmazott plágiumvádakat; a köztársasági elnök lemondását az Index által megkérdezett kormánypárti politikusok valószínűtlennek tartották. Mint ismert, a hvg.hu cikke után az ügy az egész magyar sajtót és médiát bejárta. Az eset e blog szempontjából csak azért érdekes, mert arra utal: a közkeletű vélekedéssel szemben a sajtó által feltárt botrányos visszaéléseket ritkán követi az érintett politikusok lemondása, ám annál gyakrabban a feltárt visszaélések bagatellizálása. Ez esetben a politikus nem bajlódott azzal, hogy érdemben válaszoljon a megfogalmazott kritikákra, ellenben megkérdőjelezte a hírforrás morális alapját azzal, hogy a nagy múltú minőségi hetilap hírportálját bulvárnak nevezte.

Szinén ezen a napon arról írt az eMasa, hogy az Európai Újságíró Szövetség arra kéri az Európai Bizottságot: az uniós és a magyar jog összevetése során vizsgálja a médiaszabadság helyzetét is, és fontolja meg a Lisszaboni Szerződés 7. pontjának alkalmazását - ez lehetővé teszi, hogy az Európai Unió szankciókat rójon a renitens tagállamokra.

2012. január 14-én a Jobbik egy budapesti demonstrációján elégette az Európai Unió zászlaját. Mint arról a HVG beszámolt, a rendőrség garázdaság vádjával tett feljelentést a szervezet ellen. Bár a Jobbikról természetesen mindenki azt gondol, amit akar,* e blog szerzője úgy véli, a rendőrség - bármire is hivatkozik - súlyos hibát követett el, mert a zászlóégetés szimbolikus beszéd, és mint ilyen a szólásszabadság része.

* A szerző a Jobbik kérdésében ama barátjának véleményét osztja, aki frappánsan csak úgy vélekedett: "Nem elég, hogy nácik, de még szégyenlősek is [t.i. azt beismerni, hogy nácik]."

2012. január 13-án a Kossuth Rádió reggeli hírműsora arról számolt be, hogy Washingtonban megkezdődtek a tárgyalások az IMF és Magyarország között; a Nemzetközi Valutaalap nem támaszt előzetes feltételeket hazánkkal szemben. Eközben például az Index és a Népszabadság is azt jelentette, hogy a Fellegi Tamás vezette küldöttség csupán informális tárgyaláson vett részt, az IMF pedig előzetes feltételekhez - szavak helyett tettekhez - köti az érdemi tárgyalások megkezdését. Talán nem közömbös, hogy az utóbbi álláspontot erősítette meg az IMF sajtóközleménye is, amelyben Christine Lagarde így fogalmaz: "Jeleztem [Felleginek], hogy az IMF akkor dönt arról, megkezdi-e - és ha igen, mikor - a készenléti megállapodásról szóló tárgyalásokat, ha [a magyar fél] kézzelfogható intézkedésekkel tanúsítja, hogy intézményei elkötelezettek mindazokban a szakpolitika kérdésekben, amelyek a makroökonómiai stabilitás megteremtésére vonatkoznak."

Szintén ezen a napon tette közzé közös állásfoglalását a South East European Network for Professionalization of Media, az Access Info és a Network for Reporting on Eastern Europe, amelyben felhívja Pintér Sándor belügyminisztert: vessen véget annak a büntetőeljárásnak, amelyet Mong Attila újságíró ellen indított, miután az nyilvánosságra hozta José Manuel Barroso Orbán Viktornak írt levelét. Mint írják, az Európai Bizottság elnöke által a magyar miniszterelnöknek küldött levél közérdekű információkat tartalmaz, ezért közlése nem minősülhet a levéltitok megsértésének.

Ugyanezen a napon tette közzé az NMHH "A TV2 alkalmazza a gyermekbarát piktogramot, az RTL Klub nem" című nyilatkozatát. A közleményben az áll, hogy az adásfolyamot hét tartalmi elem alapján értékelték; ezek a következők: a problémás és felnőtt téma, az erőszak, a félelem, a szex, a meztelenség, a kábítószer és a közönséges nyelvezet. A karikázási kötelezettséggel kapcsolatban e sorok írója itt két dolgot gondol érdemes megjegyezni. Először is: a szomszédos országokban - például Szlovákiában, Szlovéniában és Romániában - nem alkalmaznak piktogramokat, márpedig nincs empirikus adat, ami azt sugallná, hogy a magyar gyerek sérülékenyebb volna, mint a szlovák, a szlovén, vagy a román. Másodszor: amikor a jogalkotó és a jogalkalmazó a törvény erejével egyes deviánsnak vélt magatartási formákat bélyegez meg, akkor nem tesz mást, mint saját, partikuláris ízlés- és értékrendjét erőlteti a társadalom egészére. Az ilyesmit minimum paternalizmusnak hívják.

Az NMHH vizsgálatától független, de talán említésre méltó, hogy az RTL Klub esti Híradójának tematikája megváltozott. A korábban szokásos, műsorkezdő katasztrófa-híradások helyét a szó szűkebb értelmében vett politikai tudósítások vették át, amelyek tárgyilagos hangnemük ellenére kritikus képet festenek az Orbán-kormány politikájáról. Az év eleji áremelésekkel például napok óta foglalkozik a csatorna. A blogíró szubjektív és ellenőrizetlen benyomása az, hogy a televízió január 2-a, a kormányellenes tömegtüntetés óta változtatott tematikáján, érzékelve a közhangulatban végbement változást. A január 13-ai Híradó - igaz, nem vezető helyen - részletesen foglalkozott a Schmitt Pál doktori értekezését övező botrány fejleményeivel is, majd némi malíciával közvetlenül ezután azt jelentette, hogy Németországban saját pártja a német államfő elmozdítását mérlegeli.

2012. január 12-én a BBC honlapján hoszú mozgóképes összeállításban foglalkozik Magyarország helyzetével. A riport kitér a Klubrádió, a tévés éhségsztrájk és a médiatörvény kérdésére is.

Ugyanezen a napon Bodoky Tamás, az atlatszo.hu főszerkesztője nyilatkozott a mediapiac.comnak. Egyebek mellett arról beszél, milyen következményei lehetnek Magyarországon a politikai és az üzleti elit összefonódását feltáró tényfeltáró újságírásnak: fenyegetés, utcai követés, perelés.

2012. január 11-én az Európai Bizottság állásfoglalást tett közzé a magyar helyzetről. Ebben "a Bizottság emlékeztet arra, hogy a médiaszabadság, a demokratikus elvek és az alapjogok tiszteletét is magában foglaló, a jogállamiságon alapuló jogbiztonság a legjobb biztosíték arra, hogy az állam polgárai megbízzanak üzletfeleikben és a befektetőkben. Ez különösen gazdasági válságtól sújtott időkben fontos."

Ugyanezen a napon Pethő András (Origó) és Dénes Zoltán (Magyar Nemzet) nyerte el a tényfeltáró újságírást támogató Göbölyös Soma Alapítvány díját.

2012. január 10-én a Washington Post vezércikkben foglalkozott Magyarországgal. A "Magyarország az autokrácia felé rohan"  című írásban egyebek mellett az áll, hogy az "Orbán híveiből álló új médiatestület megtagadta egy vezető ellenzéki rádióállomás engedélyét".

Ugyanezen a napon új bejegyzés jelent meg a Médiatanács blogján, amely a Közép-európai Egyetem (CEU) magyar médiatörvénnyel kapcsolatos írására reagál. A gúnyos hangvételű bejegyzés szerint a  CEU írásában (lásd 2012. január 5-ei bejegyzésünket) tárgyi tévedések vannak, az abban alkalmazott megközelítés pedig "teljességgel tudománytalan". E blog szerzőjében felmerül a kérdés: vajon a jogalkalmazó nem téveszt-e szerepet, amikor a jogalkotó helyett a védelmébe veszi a médiatörvényt.

Szintén ezen a napon az Index 16.51-kor arról számolt be, hogy Orbán Viktor miniszterelnök indoklás nélkül megtagadta Majtényi György főiskolai tanári kinevezését. Majtényi György a kormányzattal szemben kritikus Eötvös Károly Intézet vezetőjének, Majtényi Lászlónak a fia. Bár hasonló - az akadémiai szféra függetlenségét közvetlenül érintő - eset a rendszerváltás óta nem történt Magyarországon, az MTV esti, fél 8-as Híradója nem látta szükségesnek, hogy hírt adjon az ügyről.

Ugyancsak ezen a napon Michael Konken, a Német Újságíró Szövetség (DJV) elnöke arra szólította fel az Európai Bizottságot és a Nemzetközi Valutaalapot, hogy csak akkor bocsássa Magyarország rendelkezésére az államcsőd elkerüléséhez szükséges pénzügyi eszközöket, ha az ország helyreállítja a sajtószabadságot.

2012. január 9-én a Haza és Haladás közpolitikai alapítvány honlapján közzétette Bajnai Gordon volt kormányfő "Köztársaság, kiegyezés, kilábalás" című írását, amelyben kitér arra, hogy az Orbán-kabinet "kormányzati, sőt valójában párthatalom alá" vonta a független intézményeket, köztük a médiát. Meghirdeti egy lehetséges új kormány programjának alapjait. A vázlatos programban szerepel a közmédia pártatlanságának helyreállítása is - konkrét megoldási javaslatok nélkül. A kérdés azért lenne érdekes, mert a különböző országok tapasztalatai ellentmondóak: gondosan kidolgozott, sokszereplős intézményes garanciák mellett is sérülhet a közmédia függetlensége (Románia), és különösebb intézményes garanciák nélkül is nagyfokú autonómiát élvezhet a közmédia (Egyesült Királyság). A függetlenség nem is feltétlenül a politikai kultúrán múlik: egyes, a szólásszabadság terén gazdag hagyományokra visszatekintő  országokban ugyancsak politikai ellenőrzés alatt áll a közmédia (Franciaország).

Ugyanezen a napon a Nem tetszik a rendszer?!-mozgalom vitairatot tett közzé, amelyben a civil erők és a demokratikus ellenzéki pártok közötti szövetségkötésre buzdít. Javaslatuk szerint az "új szerződés" hangsúlyos eleme "a közmédia anyagi és politikai függetlenségének biztosítása".

Ugyancsak a közszolgálati média a témája a Mérték Médiaelemző Műhely szintén e napon megjelent bejegyzésének, amely szerint a független közmédia működésének csupán formálisan vannak meg a feltételei, a valóságban a közmédiumok az MTVA-tól, a Médiatanácstól - végső soron annak elnökétől, Szalai Annamáriától - függenek.

Szintén a közmédiához kapcsolódik, hogy ugyanezen a napon a Klubrádió szerint az olasz újságíró-szervezet szolidarítási akciót: a római magyar nagykövetség előtt tartandó ülősztrájkot szervezett a kormánykézben összpontosított hírközlés ellen.

2012. január 8-án Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Távirati Irodának adott interjújában azt mondta, a sajtószabadságért aggódó vélemények teljes mértékben megdőltek, "hiszen az EU-n belül az egyik legélénkebb, ellenzéki szemléletű és kritikus beállítottságú sajtó Magyarországon működik".

Ugyanezen a napon Szigeti Tamás a szuveren.hu-n "Csók a halottnak" című írásában az alkotmánybíróságnak a médiatörvények kapcsán hozott, 2011. december 19-ei döntését értékeli. Kiemeli a médiabiztosi intézmény és a papíralapú sajtóra vonatkozó tartalmi rendelkezések megsemmisítését, valamint az újságírói forrásvédelem megerősítését, ugyanakkor rámutat arra, hogy a testület döntései jogtechnikai szempontból ellentmondásosak.

Még 2011. december 19-ei fejlemény, de talán érdemes a fenti írás kapcsán felidézni, hogy az alkotmánybíróság döntéséhez fűzött különvéleményében Pokol Béla alkotmánybíró úgy érvel, hogy: "Napjainkban [...] médiaszociológiai elemzések tömege mutatja, hogy a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti - és közvetve az emberek feletti - uralma jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus nyilvánosságra. [...] a 'szennyezett', sőt a 'mérgező' sajtó- és médiatartalmaktól a 'fogyasztókat' ugyanúgy meg kell védeni, mint például a gyermekjátékok, az élelmiszerek, a gyógyszerek stb. esetében" (50. o.). Pokol szerint ez teszi indokolttá a sajtó- és médiaviszonyokba való erőteljes állami beavatkozást. Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy az alkotmánybíró által említett, de közelebbről meg nem határozott "médiaszociológiai elemzések tömegével" szemben az 1940-es évek óta, de különösen az 1970-es évek óta a médiahatás-vizsgálatok és a befogadásvizsgálatok szakirodalmában túlsúlyba kerültek azok, amelyek szerint a média közvéleményre és választói magatartásra gyakorolt hatás mértéke korlátozott, a hatás iránya pedig kiszámíthatatlan. Többek között Paul Lazarsfeld (The People's Choice, 1944), Joseph Klapper (The Effects of Mass Communication, 1949), Stuart Hall (Encoding/Decoding, 1973) és David Morley (Television, Audiences and Cultural Studies, 1980) sorolnak meggyőző elméleti és empirikus eredményeket amellett, hogy a média hatása plurális médiaviszonyok között nincs és nem is lehet meghatározó. Az érdeklődő alkotmánybírók számára további hasznos olvasmány lehet Steven Starker könyve (Evil Influences. Crusades against the Mass Media, 1989), amely a médiával szembeni társadalmi előítéletek történetét dolgozza fel. Ugyancsak ajánlott olvasmány Jonathan L. Freedman (Media Violence and Its Effect on Aggression. Assessing the Scientific Evidence, 2002), Harold Schechter (Savage Pastimes. A Cultural History of Violent Entertainment, 2005), és Máire Messenger Davis (Children, Media and Culture, 2010) munkája, amely a "mérgező" média mítoszát kérdőjelezi meg.

A 2011-es év történéseiről egyébként a Kreatíve Online itt közöl részletes összefoglalót Csuday Gábor tollából.

2012. január 7-én az Index arról cikkezett, hogy az országgyűlés honlapjáról váratlanul eltűntek azok az adatok, amelyekből korábban meg lehetett tudni: a köztársasági elnökök 1990 óta hány törvényt dobtak vissza az országgyűlésnek, illetve hányról kérték ki az alkotmánybíróság előzetes véleményét. A hírportál annak kapcsán ír erről, hogy - a gyorsított törvényhozási tempó és a számos kritika ellenére - Schmitt Pál eddig egyetlen jogszabály aláírását sem utasította el.

Ugyanezen a napon a brit Independent "Magyarország visszalép a demokráciából" címmel bíráló hangvételű vezércikket közöl, amelyben az Orbán-rendszerre mint zsarnokságra utal, és röviden szót ejt a média függetlenségének megnyirbálásáról is.

Szintén ezen a napon jelent meg az Economistban "A Fidesz hosszú menetelése" című írás, amely a magyarországi demokrácia helyzetét tekinti át. A lap szerint a Fidesz "saját szövetségeseit nevezte ki szinte valamennyi független intézménybe, köztük a köztársasági elnöki és a legfőbb ügyészi posztra, valamint a pénzügyi számvevőszék és a médiahatóság élére".

2012. január 6-án a Klubrádió munkatársát nem engedték be a parlamentbe Orbán Viktor rendkívüli sajtótájékoztatójára. A Világgazdaság jegyzetírója szintén arról számolt be, hogy a lap munkatársát sem engedték be a sajtótájékoztatóra.

A Klubrádióhoz kapcsolódó hír az is, hogy a Népszabadságban ugyanezen a napon megjelent, "Rádiósszolidaritást" című írásában Léderer Pál újságíró azt javasolta a budapesti magánrádióknak: szolidaritásuk jeleként egy-egy órára lássák vendégül a Klubrádió műsorát.

Szintén ezen a napon az NMHH Médiatanácsa sajtóközleményben tudatta, hogy "nyitott a párbeszédre és kész konzultációt folytatni az Európai Bizottság sajtószabadsággal foglalkozó munkacsoportjának képviselőivel".

Ugyancsak január 6-án tette közzé a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet azt a sajtóközleményét, amely szerint "a magyar kormány a bírói függetlenségbe és a médiaszabadságba való beavatkozásával megszegi az ország nemzetközi kötelezettségeit, és veszélybe sodorja az emberi jogokat. [...] A médiaszabadsággal kapcsolatban aggodalomra ad okot annak a Médiatanácsnak az összetétele és jogosítványa, amelynek elnökét kilenc évre nevezték ki, mégpedig úgy, hogy csupán az országgyűlés minősített többsége mozdíthatja el hivatalából. Az Európai Bizottság 2011 januárjában közbenjárt ugyan a médiatörvény kérdésében, de a jogszabályt csak igen korlátozott mértékben módosították. A kormánynak még végre kell hajtania a magyar alkotmánybíróság decemberi határozatát is, amely alkotmányellenesnek minősítette a médiatörvény egy részét, és korlátozta a Médiatanácsnak a nyomtatott sajtó és az online média szabályozásában játszott szerepét."