„Hatalmas érdeklődés övezte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) programjait.
... Az NMHH kiemelt célja a tudatos médiahasználattal és a biztonságos internetezéssel
kapcsolatos ismeretek átadása. ... A gyerekek és a játékos kedvű fiatalok belekóstolhattak
az NMHH szakmai tevékenységébe is. A korhatár-besorolási szabályokkal való megismerkedés
után rövid videorészleteket láthattak el – a televízióból jól ismert – korhatárkarikákkal. Akik jól tippeltek, és/vagy kiemelkedően teljesítettek a tesztek kitöltésénél, azokat ajándékkal
– pendrive-val, bögrével, egérpaddal stb. – jutalmazták meg.”
(Az NMHH sajtóközleménye 2012. május 13-án, vasárnap reggel 8 óra 17 perckor)
Platón egykor arról értekezett, hogy „ A kézírás miatt a diák felejteni fog, mert nem fogja az emlékezőképességét használni.” Sir William Berkeley, Kalifornia 17. századi kormányzója azt mondta: „Köszönetet mondok Istennek, hogy nincsenek iskolák és nincs nyomtatás. ... Mert a tanulás engedetlenséget, máskéntgondolkodást és szektákat hozott a világra, a nyomtatás pedig nyilvánossá tette ezeket, és a legjobb kormány ellen izgat. Isten óvjon bennünket mindkettőtől.” XII. Pius pápa szerint „...a televízió ördögi hatalommal bír, amely még traumatikusabb, mint a filmé, mert képes arra, hogy az otthonok falain belül teremtse meg a materializmus, a hedonizmus és a frivolitás mérgező atmoszféráját, amellyel a moziban is oly gyakran találkozni.” A Professzorok Batthyányi Köre szerint „Az ízlés, a tapintat, a jó modor és a jó szándék nyomaitól is megszabadult »értéksemleges« sajtó súlyos pusztítást visz végbe a lelkekben. ... A fő kereskedelmi csatornák az elfogulatlanság örve alatt botránykeltő és megbotránkoztató szabadosságot, az erkölcsi rendet felforgató szellemet sugároznak magukból. ... A rengeteg ránk zúduló információ között a ma embere nem tud kiigazodni, feladta az igazságkeresést, és a kultúra máza is lekopott róla. ... A többség a földi sugárzású kereskedelmi adóknak hódol. ... Aki ezeket uralja, az magához köti az emberek többségét, s ezzel diktálni tudja a divatot, és markában tartja a közvéleményt. ... A média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni.” Nem idézek többet; talán ennyiből is kiderül, hogy a mindenkori új médiumok megjelenését mindig aggodalom és gyanakvás fogadta. Az NMHH kommunikációjából az is látható, hogy nincs ez másként a ma új médiával: az internettel sem.
Kicsit pontosabban: a mindenkori új média megjelenése mindig egyszerre generált egy médiaoptimista és egy médiapesszimista diskurzust. A médiaoptimisták azt várták, hogy az új média – akár a nyomtatott könyvről, akár a rádióról és a televízióról, akár az internetről van szó – jobbá teszi a társadalmat: elviszi a „kultúrát” és a tudást az emberekhez, megkönnyíti számukra a közügyekről való tájékozódást és a politikai döntéshozatalba való bekapcsolódást, vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kiegyenlítésének eszköze lehet. A médiapesszimisták azonban veszélyforrást láttak a mindenkori új médiában: azt gondolták, a tömegmanipuláció eszköze, amelynek hatására elvesznek a régi „értékek”, az emberek elbutulnak stb. (lásd még az április 30-ai bejegyzést).
Talán a mindenkori új média kettős megítélésének köszönhető, hogy a médiatudatosság (media literacy) újkeletű diskurzusában is két megközelítés ütközik. Az egyik szerint a médiaműveltség feladata elsősorban az, hogy a felnövekvő generációk megtanuljanak hatékonyan bánni az új médiával – esetünkben az internettel –, és képessé váljanak arra, hogy azt a saját felemelkedésük érdekében használják. A másik szerint a médiaoktatás elsődleges feladata az, hogy a fiatalok megtanulják felismerni a médiából rájuk leselkedő veszélyeket: a manipulációt, a butítást, és persze a (ma már korhatár-karikákkal jelölt) szexet és erőszakot.
Mindkét megközelítés közös vonása, hogy abban a médiatörténeti iskolában gyökerezik, amelyet a kritikusok technológiai determinizmussal vádolnak. Eszerint a médiában bekövetkező változások messzemenő társadalmi változásokat generálnak – ám figyelmen hagyja azt a tényt, hogy (mint azt például Michael Schudson demonstrálja a távíró feltalálásának történetét elemezve) a médiatalálmányok nem a nagy semmiből születnek, hanem azért, hogy létező társadalmi szükségleteket elégítsenek ki (ami persze nem zárja ki azt, hogy szándékolatlan társadalmi hatásaik is lehetnek). További közös vonásuk, hogy az empirikusan igazoltnál nagyobb hatást tulajdonítanak a médiának – megfeledkezve arról, hogy a mai média döntően piaci alapon működik, vagyis csak azok a szolgáltatók maradnak talpon, amelyek kínálata találkozik a közönség keresletével.
A média hatásáról és a médiatudatosság szükségességéről folyó társadalmi vita mindig ideológiai természetű, mert közvetett módon a jó társadalom megteremtéséről, a követendő társadalmi értékek mibenlétéről szól. A médiatudatosság-vita a mindenkori Kulturkampf – az emberek tudatának ellenőrzéséért vívott küzdelem – része.
Ezt az állítást látszik alátámasztani a magyar médiatörvény is, amely korlátozza egyebek mellett valamennyi olyan műsorszám sugárzását, amely „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz”. A jogszabály azt is előírja, hogy a Médiatanácsnak „szerepet kell vállalnia a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében”.
A törvényben hangsúlyosan szereplő témák közül szerintem a pornográfia egyszerű ügy. A pornó elsősorban ízlés- és értékrendbeli kérdés. A szexuális erkölcs gyorsan változik; ma éppen a monogámia a domináns társadalmi norma. A médiatörvény és a médiahatóság ebben a kérdésben ideológiai-politikai álláspontot képvisel – az állam nevében. Ez a szemlélet jól illeszkedik a mai kormánytöbbség politikájába (és kevésbé hangsúlyos formában már az előző, többpárti médiatörvényben is szerepelt), de úgy vélem, liberális szempontból nem védhető, mert a pornófogyasztás kérdésében a polgárokra (kiskorú polgárok esetében azok szüleire) kell bízni a döntést. Az állami szerepvállalás kérdése legfeljebb a pornószínészek védelme kapcsán merülhet fel (akárcsak a prostituáltak esetében), de ez már nem médiapolitikai kérdés.
A médiatörvényben hangsúlyozott másik téma, a médiaerőszak inkább empirikus kérdésnek látszik. Mint korábban e blogban már jeleztem, a közkeletű véleménnyel szemben a mediatizált erőszak intenzitása a történelem során nem nőtt, hanem csökkent, miközben a világ szerencsés tájain a fizikai erőszak is csökkent – kitűnően dokumentált könyvében meggyőzően érvel emellett Harold Schechter kriminológus. Egy médiakutató, bizonyos Jonathan L. Freedman pedig több, mint kétszáz médiaerőszak-vizsgálat metaelemzése után arra a megállapításra jut, hogy nincs kauzális kapcsolat a médiaerőszaknak való kitettség és a fizikai erőszakra való hajlam között. Más szakírók persze másként vélekednek, és az utolsó szót nyilván korai lenne kimondani ebben a vitában, de az ismert adatok arra engednek következtetni, hogy a médiaerőszak veszélye – ha van ilyen egyáltalán – nem indokolja az állami beavatkozás semmilyen formáját, így a médiaoktatást sem.
Azt, hogy a médiaveszély retorikája ideológiai gyökerű, jól illusztrálja az is, hogy a hozzászólók rendre olyan tartalmaktól féltik a közönséget (elsősorban persze a befolyásolhatónak tartott fiatalokat), mint az említett pornográfia és médiaerőszak. Az azonban fel sem merül bennük, hogy például a vallási műsoroktól is óvják az embereket. Pedig igazán meredek dolgokat inkább ezekben láthat-hallhat a közönség.
A fentiekből persze nem következik az, hogy a médiaoktatás minden formáját eleve el kellene vetni. Ha a médiaoktatás feladatának azt tekintjük, hogy a gyereket megtanítsák a számítógép és az internet hatékony használatára, akkor valóban szükség lehet rá. Az új média valószínűleg csak akkor lehet a társadalmi egyenlőtlenségek kompenzálásának, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás elősegítésének az eszköze, ha a hozzáférésben és a használatban jelentkező különbségeket az állam (vagyis az iskola) kompenzálja.
(A Mérték Médiaelemző Műhely holnap, május 14-én 17 órától a Vas utca 6. alatti Független Médiaközpontban rendez beszélgetést a médiatudatosságról.)
