2012. április 27-én a Népszabadság arról tudósított, hogy az Európa Tanács (ET) jelentéstervezete átíratná a magyar médiatörvényt. Változtatna a Médiatanács tagjainak – ma de facto egypárti – kinevezési módján, az új jogszabály elfogadását többpárti konszenzushoz kötné, eltörölné a közmédiában az MTI kizárólagos hírműsor-készítési jogát, és felszámolná a médiabiztos intézményét.
Más szóval: az ET gyakorlatilag visszaállítaná az egykor oly sokat bírált, de visszatekintve nem is olyan rossz 1996-os rádió- és televíziótörvény fontosabb rendelkezéseit. A 2010-ig hatályos jogszabályt a parlament 1995 végén, közel 90 százalékos többséggel, többpárti konszenzussal fogadta el. A jogszabályt akkor a kisgazdák kivételével valamennyi parlamenti frakció (köztük az akkor ellenzéki Fideszé is) is támogatta, és olyan többpárti médiafelügyeleti struktúrát hozott létre, amelyen keresztül a pártok delegáltjai kölcsönösen ellenőrizhették és korlátozhatták egymást, megakadályozva, hogy egyetlen párt tegyen túl nagy befolyásra szert a médiában.
Az elemzők egyébként máig megosztottak abban a kérdésben, hogy szerencsés-e, ha a pártok delegáltjai ülnek-e a médiahatóságban és a közszolgálati médiakuratóriumokban, vagy helyesebb, ha civil és szakmai szervezetek képviselői dolgoznak ott – esetleg a két képviseleti rendszer kombinációja a legjobb.
Szerintem a többpárti delegáltakból álló felügyeleti rendszer a mai viszonyok között elképzelhető legjobb megoldás, hiszen (1) a parlamenti pártok a választók legitim képviselői és (2) a pártdelegáltak esetében a rendszer transzparens, amennyiben tudható, vagy legalábbis sejthető, hogy melyik delegált melyik párt értékrendjét és érdekeit képviseli, míg (1) a civilek nem legitimek, mert nem bírnak a választók formális felhatalmazásával és (2) esetükben hiányzik a transzparencia is, amennyiben nekik is vannak politikai nézeteik, ám azok nem nyilvánosak.
Természetesen ennél is volna jobb megoldás, ám ennek megvalósítására a mai politikai klíma aligha alkalmas. Abból az egyszerű megközelítésből indulok ki, hogy a kevesebb szabályozás jobb. Aki a médiát szabályozza, az emberek magánéletét akarja szabályozni, hiszen médiafogyasztási szokásaikat kívánja formálni. A magam részéről határozottan kikérem magamnak, hogy az állam írja elő nekem, hány százalékban hallgassak magyar és külföldi zenét a rádióban, és mikor nézzek erőszakos vagy pornográf filmeket a tévében, ha ahhoz támad kedvem.
Médiaszabályozásra legfeljebb annyiban van szükség, amennyiben a médiapiac tökéletlenül működik, vagyis bizonyos tartalmakról önmagában nem gondoskodik. Ezeket a piaci réseket az államnak kell betöltenie, gondoskodva a befogadók egyenlőségéről, vagyis arról, hogy mindenki megkapja a magáét, akkor is, ha egy olyan csoport tagja, amely önmagában túl kicsi ahhoz, hogy a piaci szereplőknek megérje kiszolgálni. Ez a közszolgálati tartalomszolgáltatás feladata.
Vagyis médiahatóságra nincs szükség. A jogsértéseket – például a személyes adatok védelméhez való jog sérülését, a rágalmazást – a bíróságok utólag is tárgyalhatják, a frekvenciák kérdését egyszerű sorsolással is el lehet dönteni. Tartalmi előírások pedig nem kellenek, hiszen a piac alapvetően abban érdekelt, hogy kiszolgálja a felhasználók szükségleteit; az a piaci szereplő, amelyik fittyet hány a befogadók igényeire, gyorsan tönkremegy.
A minimalista médiaszabályozás nemcsak azért nem működhet, mert a politikai hatalmat gyakorló pártok nem érdekeltek benne (hiszen a pártok érdeke az, hogy megszállják a médiát, különböző forrásokat – frekvenciákat, pozíciókat, műsorgyártásra és hirdetésre szánt állami forrásokat – vonva el belőle, amelyekkel aztán a hátországukat jutalmazhatják), hanem azért sem, mert e liberális koncepciót a dominánsan konzervatív közvélemény sem fogadná el. A törvény és a többség morális érzéke között nem lehet túl nagy a szakadék. A többség elsősorban azért látja szükségesnek a média szabályozását, mert bizonyos tartalmakat veszélyesnek lát – ezt a problémát pedig orvosolni kell. Erre lehet alkalmas az a(z e blogban már említett) megoldás, hogy az egyébként minimalista törvény előírja a kritikus tartalmak kódolását, így mindenki maga döntheti el, milyen tartalmakat szűr ki, ha azoktól meg kívánja kímélni magát és gyermekeit.
A minimalista médiaszabályozás elvének megfogalmazása talán mégsem teljesen hiábavaló, mert egy olyan normatív keretet jelenthet, amelyhez a létező szabályozást viszonyítani, mérni lehet.
