Ha elfogadjuk azt a - mind az 1996-os, mind a 2010-es médiatörvény betűjétől és szellemétől gyökeresen eltérő - liberális álláspontot, hogy a médiaszabadság alapjog, amit csak különösen indokolt esetben és csak a feltétlenül szükséges mértékben szabad korlátozni, akkor a médiaszabályozásra három fontos feladat hárul:*
- Megvédeni a médiát a politikai és gazdasági nyomásgyakorlással szemben.
- Korrigálni a piac tökéletlenségeit, vagyis gondoskodni azokról a tartalmakról, amelyeket a magánmédia nem biztosít.
- Technológiai és szabványügyi kérdésekben elősegíteni a piaci szereplők közti megállapodást és támogatni a piaci szereplők számára nem kifizetődő infrastrukturális fejlesztéseket.
1. A médiahatóság akkor működhet hatékony politikai és gazdasági pufferként, ha valamennyi politikai erő képviselőit magában foglalja, vagyis a parlamenti pártok mindegyike delegálhat bele tagot. A különböző pártok delegáltjai kölcsönösen semlegesíthetik egymás nyomásgyakorlási kísérleteit. (A szakmai és a civil szervezeteknek meggyőződésem szerint két okból nincs helyük a szervezetben. Jelesül azért, mert [a] minél többen ülnek a testületben, annál kisebb a döntések transzparenciája: az eddigi magyarországi tapasztalatok alapján gyanítható, hogy a magukat függetlennek mutató szervezetek csupán a pártok meghosszabbított karjai lennének, anélkül, hogy a publikum tudná, melyik politikai erőhöz húznának; és mert [b] minél többen ülnek a testületben, annál kisebb az egyes tagok döntéseinek elszámoltathatósága, hiszen a felelősség annál jobban megoszlik közöttük.)
Az egyes pártok delegáltjainak - függetlenül az őket delegáló pártok parlamenti mandátumarányától - azonos szavazataránnyal kell rendelkezniük. Csak ez akadályozhatja meg, hogy a nagyobb pártok a saját érdekeiket érvényesítve rendre leszavazzák a kisebbeket. A média függetlenségét elsősorban a mindenkori többséggel szemben kell biztosítani.
A médiahatóság feladatkörét erősen korlátozni kell. A frekvenciák kiosztásáról nem a tagok döntenének: a hagyományos, szubjektív-politikai szempontok érvényesítésére lehetőséget kínáló "szépségversenyt" egyszerű sorsolásnak kell felváltania (lásd még a 2012. január 25-ei bejegyzést).
A médiahatóság a magánmédiumok esetében nem érvényesíthetne tartalmi kritériumokat. Szemben a mai törvénnyel, nem írhatna elő közszolgálati kötelezettségeket a kereskedelmi és a közösségi médiumoknak (mert a közszolgálati kötelezettségeket a közszolgálati médiának kell teljesítenie, és mert ez a szerkesztőségi szabadságba való indokolatlan beavatkozást - pozitív cenzúrát - jelentene). Nem írhatna elő magyar és európai műsorkvótákat sem (mert ha ezek hiányoznak a kínálatból, akkor ezekről is a közszolgálati médiának kell gondoskodnia, lásd alább).
A közvélemény feltehetően támogatja egyes műsortípusok - különösen a szexet és az erőszakot ábrázoló programok - korlátozását. Erre a törvényalkotónak természetesen tekintettel kell lennie. Ám a mai, korhatár-karikákkal és időbeni korlátozásokkal operáló médiapolitikai rezsim helyett elegendő, ha a médiahatóság az ilyen elemeket tartalmazó műsorok kódolására kötelezi a műsorszolgáltatókat: olyan elektronikus kódokat kell alkalmazniuk, amelyek segítségével a megfelelő chipek birtokában mindazok kiszűrhetik őket, akiknek esztétikai vagy morális ítéletével ellenkeznek. Más szavakkal: a tartalomszűrés nem az állam, hanem a felhasználó (avagy a felhasználót nevelő szülők) feladata és felelőssége.
A médiaszabályozásnak gondoskodnia kell az újságírók forrásvédelméről is. A titkosított információk védelmének feladata nem az újságírókat, nem a forrásaikat, hanem a titokgazdákat terheli.
Hogy függetlenítse a médiát a (politikaival gyakran elválaszthatatlanul összefonódó) gazdasági nyomásgyakorlástól és az azzal együtt járó igazodási kényszertől, a médiahatóságnak gondoskodnia kell arról, hogy az állam hivatalainak és vállalatainak hirdetéseit politikai-tartalmi szempontoktól függetlenül, kizárólag gazdaságossági megfontolások alapján, transzparens módon osztja szét a magánmédiumok (újságok, rádiók, tévék, internetes hírportálok) között. Megfontolandó a médiát sújtó kötelezettségek - elsősorban az eladott lapszámokat és a hirdetéseket terhelő áfa - eltörlése is.
2. Közszolgálati médiára továbbra is szükség van, korrigálandó a piaci tökéletlenségeket. A közmédiának a mainál karcsúbbnak és olcsóbbnak kell lennie. Profiljának kidolgozása során abból kell kiindulni, hogy számos, hagyományosan közszolgálatinak tekintett tartalomról ma már a magánmédia is gondoskodik (lásd a NatGeot, a Discovery Historyt, a Mezzot, a Spektrumot és a többit). A közszolgálati médiában ezért csak olyan műsorok jelenhetnek meg, amelyek átmennek a közszolgálati teszten. A közszolgálati teszt azt méri, a szóban forgó tartalom hiányzik-e az összkínálatból. Ha az adott tartalom már megjelent valahol, és a nagyközönség számára is hozzáférhető, a közszolgálati médiának nem szabad megvásárolnia vagy legyártania, mert ebben az esetben az állampolgárok háromszor fizetnének érte: egyszer az adóforintjaikból, másodszor (többnyire) a kábelszolgáltatóknak fizetett műsordíjakon keresztül, harmadszor pedig a magánmédiában hirdetett termékekbe beépített reklámköltségeken keresztül.
Ugyanakkor vissza kell állítani a közszolgálati média (még a Medgyessy-kormány által eltörölt) előfizetési díját, mert ennek szimbolikus jelentősége van: ez teremti meg a felhasználó és a közmédia közötti, elszámoltathatóságon alapuló megrendelői-szolgáltatói viszont.
3. Szabványügyi kérdésekben ugyancsak szükség lehet állami beavatkozásra. A médiahatóságnak kell gondoskodnia arról, hogy a technológiai kérdések - például az, hogy a földfelszíni vagy a kábeles jeltovábbítás élvez-e elsőbbséget - gyorsan eldőljenek, és mihamarabb megnyíljon az út a valóban sokszínű kínálatot megteremtő digitális televíziózás és rádiózás előtt.
Az államnak ugyancsak szerepet kell vállalnia az infrastruktúra fejlesztésében - például az internethálózat bővítésében, a háztartási set-top boxok beszerzésében -, mert a hozzáférésben mutatkozó földrajzi és szocioökonómiai különbségeket csökkenteni kell. Valamennyi állampolgárnak egyformán hozzáférést kell biztosítani a tartalmak lehető legszélesebb köréhez - különösen az elmaradott, kis lélekszámú vidéki kistelepüléseken, ahol a piaci szereplőknek nem éri meg az infrastruktúra-fejlesztésbe beruházni.
* A bejegyzésben tehát nem a vonatkozó uniós előírások, hanem egy liberális normatív szempontrendszer alapján megfogalmazott médiapolitikai javaslatok olvashatók.
